Reggel óta várt rám. Kávét készített nekem, pedig kértem, hogy ne tegye, mert épp le akarok szokni a kávézásról. De ő kedvesen mosolyogva nézte fáradt, kócos fejemet, azt mondta, morcos leszek és nem lesz rá időm, ha nem kapom meg a koffeinadagomat. Így vonakodva elfogadtam a bőgre gőzölgő italt. Megittam, felöltöztem, megfésülködtem, futólag rápillantottam, kellemetlen érzésem támadt. Elnézést kértem tőle, szabadkoztam, majd játszom vele, kicsit később. Most muszáj dolgoznom.

Leültem a számítógéphez, közben betettem egy mosást. Reménykedve nézett rám. Most? Feszengve mondtam neki, nem, most nem. Ne haragudj, tényleg, egy kicsit később. Türelmesen leült, azt mondta, neki van ideje, vár. Éhes lettem, azt mondta, ne mozduljak, ne vesztegessem ilyesmivel a drága időmet. Sütött nekem tükörtojást, megkérdezte, kérek-e még egy kávét, hátha akkor felfrissülök kicsit és lesz időnk... Ismét elutasítottam. Szemében bánat tükröződött, sóhajtott egyet, elmosogatta a tányéromat, és visszaült a konyhaszékre. Nem akart munka közben zavarni.

Délután kettő körül kaptam egy levelet, azt hittem, szívszélhűdést is kapok mellé. Először nem tudtam mire vélni, majd ujjongásban törtem ki. Kaptam egy felkérést, hogy tartsak előadást arról, amiről amúgy bármikor és bármilyen körülmények között órákat tudok beszélni. Velem ujjongott, majd mikor lehiggadtam, cselesen nekem szegezte a kérdést: most? Most jókedved van. Gyere, legyünk túl rajta! Gyors lesz. Meg sem hallottam, szinte átgázoltam szegényen, és újraütemeztem az egész hátralévő napomat.

Négy körül már türelmetlen volt, azt mondta, késő van..nem lesz elég idő, ne várjunk semmire, a percek, amik elmúltak, nem jönnek vissza soha! Szinte meg sem hallottam, fülemben füldugó, szerkesztettem, cseteltem a munkatársaimmal és párhuzamosan három doksiban matattam. Ekkor ráült a billentyűzetemre, mint a macskák, elvesztette türelmét. Belebámult az arcomba közvetlen közelről, lassan artikulálva a szavakat: nem lesz rám időd. Kezdjünk bele. Hahó, meddig várjak még? Azt hiszed, egész nap itt ülök, hogy aztán lerendezzél engem tíz percben? Hangja elcsuklott, a düh elkeseredésbe csapott át. Tehetetlenül rágta körmét, végül becsapta maga mögött az ajtót és leült duzzogni a nappaliban.

Rossz érzésem támadt, mindenkivel foglalkozom, csak vele nem...pedig ő a legfontosabb. Én meg hanyagolom. Vár rám, kedves velem, én elutasítom és nem is mondok neki semmit, mikor számíthat rám. Milyen ember az ilyen? Lelkiismeret-furdalásom lett. Átmentem a nappaliba, összekuporodva sírt a kanapén. Leültem mellé, ránéztem, megsimogattam a hátát, és biztosítottam róla, hogy nem feledkeztem meg róla. De most el kell mennem, várnak rám. Megnyugodott kicsit, szipogott, és megígérte, elfoglalja magát valamivel, míg vissza nem térek.

Elmentem itthonról, határozott rossz érzéssel. Nem szólt semmit, nem köszönt el, ismét könnyeivel küszködött. A sírással megvárta, míg kilépek az ajtón. Borzalmas vagyok, gondoltam. Elhatároztam, ha hazaérek, az összes időmet neki szentelem, nem lehetek ilyen kegyetlen.

Hazaértem, az ajtóban várt rám, halkan köszönt. Már csak egészen kevés időnk maradt, mondta. Nemsokára indulnom kell. Már nem sírt, fakó hangja arról árulkodott, felismerte helyzetét és bele is nyugodott. Megöleltem volna és elmondtam volna neki, mennyire fontos nekem, de a szavak üresek, csak a tettek számítanak. MOndani bármit lehet. Komótosan megvacsoráztam. Ő a gépnél ülve várt rám. Leültem mellé.

Ne haragudj, huszonhatoska, hogy ennyire kevés időm volt rád. De tudnod kell, mindig különleges helyed lesz a szívemben, úgy fogok emlékezni rád, mint a bejegyzésre, akire fájdalmasan kevés időt szakítottam, mert annyi minden történt ezen a napon, hogy csak kapkodtam a fejem.