Csillogó szemű tizenhét éves. Tizenhét, talán tizennyolc. Az voltam, amikor először átléptem az épület küszöbét, amikor bebocsátást nyertem a birodalomba, ami utána sokáig a fellegváram volt.
Válogatásra mentem, castingra, egyáltalán nem hittem el magamról, hogy kelleni fogok a tévének, a királyi tévének, a tévék tévéjének, mégis megpróbáltam; haragudtam volna magamra, ha nem teszem. És sikerült. Kiválasztottak, riporter lettem a 12+ című műsorban. Soha semmit nem vettem annyira komolyan, mint azt, hogy riporter vagyok az ifjúsági híradóban, a tévében, a királyi tévében, a tévék tévéjében. Előtte is, utána is mindent félgőzzel csináltam, ahhoz képest, amennyire komolyan vettem a riporterséget itt. Az egyetemet, az összes munkámat, az egész életemet.
Jó akartam lenni, a legjobb. Láttam magam a jövőben (ami most van) amint ott ülök a Híradó, A Híradó díszlete előtt és komoly arccal számolok be katasztrófákról, háborúról, világpolitikai helyzetet elemzek, átadom a szót a riportnernek, a híradó végén pedig érdeklődöm, mizu sport fronton, majd a meteorológustól kérdezem, mire számíthatunk holnap.
Nem vettünk fel videóra egyetlen adást sem, nem akartam, gyakorlatnak fogtam fel. Majd felveszem videóra azt, amikor jó vagyok, amikor már profi vagyok. Illetve nem. Nem veszem fel, akkor sem, mert ki az a hülye, aki minden este felveszi a híradót.
Kicsit pösze vagyok, pösze voltam akkor is. Élőben nem hallani, vagyis csak az hallja, aki arra koncentrál, stúdiófelvételen viszont nagyon szembetűnő (fülbeötlő?). Gyakoroltam, beszédtechnika órákra jártam, hogy az a fránya esz, dzé és cé olyan kristálytiszta legyen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Lestem a nagyokat. Szívtam magamba a tévézést és tervezgettem a jövőmet.
Panaszkodtak rá, sokan mondták, a Tőzsdepalota nem alkalmas tévét csinálni; az én szememben nem volt alkalmasabb épület. A falait is szerettem, a labirintust, a sárga neonfénnyel. Egyetlen helyiség volt, amit képes voltam zökkenőmentesen, első nekifutásra megtalálni az épületben, az irodánk. Viszont egyszer sem sikerült kitalálnom az épületből úgy, hogy legalább egyszer ne menjek rossz folyosóra, vagy ne forduljak rossz felé. Valahogy visszafelé már semmi nem olyan volt, mint odafelé. A Tőzsdepalota a Roxfort: a lépcsők mindig máshová vezetnek, attól függően, éppen milyen kedvük van.
Nem bántam. Órákat bolyongtam az épületben, fülig érő szájjal, lestem az öregeket, akik flanel ingben, vastag keretes szemüvegben, összeráncolt szemöldökkel közlekedtek a szobák között, mappákkal, papírokkal a kezükben. Megalkottam a saját mitológiámat. Azért van a tévé minden folyosóján kávé- és/vagy csoki automata, hogy ne haljon éhen, aki eltéved; akkor se, ha évekig bolyong az épületben, mielőtt megtalálná a kijáratot.
Egész Odüsszeiát játszottam le a fejemben, melyik szoba, melyik emelet a Phaiákok szigete, hol vannak a szirének, hol lakik a Küklopsz. Figyeltem a nagyokat, mit mondanak, hogyan beszélnek az adásról. Szinte semmit nem értettem, de utánoztam őket, használtam a kifejezéseiket. Fontosnak éreztem magam, olyannak, aki értéket teremt, olyan alkotó folyamatban vesz részt, amit összefoglaló néven tévének, királyi tévének nevezünk. A tévék tévéje.
Drámatagozatos voltam, egy délután soron kívül gyorsan el kellett mennem a tévéhez, nem stimmelt valami a hanggal. Életemben először ültem stúdióban, fülhallgatóval a fejemen, mikrofon előtt, a hangmérnök viccelődött velem, húzzam el a papírt a mikrofon előtt, legyek olyan, mint Karády. Nem értettem, de nevettem. Mindent érteni akartam, mindent tudni akartam. Ide akartam visszatérni egyszer úgy, hogy ne tudjanak nekem olyan viccet mondani, amit nem értek.
A napot is fel tudom idézni, ha egészen pontosan meg akarnám mondani, melyik nap volt, meg tudnám. Előző nap este az osztály, a tizenkettő dé, testületileg elment megnézni a Harry Potter és a Tűz Serlege premierjét. Fáradt voltam, összefolytak a betűk a papíron. A szöveg, amit olvasnom kellett volna, az volt, "hercegi pompás Buddha-kastély", ehelyett az jött ki belőlem: hercegprímás Buddha-kastély. A felvétel leállt, hárman négyfelé dőltek a röhögéstől. Üdvözült fejjel ültem, halvány mosollyal: megnevettettem a nagyokat. Lenyugodtak a kedélyek, és befejeztük a munkát.
A hangfelvétel után sietnem kellett vissza a Vörösmartyba, kezdődött a délutáni próba. Aznap tévedtem el az épülteben úgy, hogy nagyjából sem tudtam, hol vagyok. Kifordultam egy folyosóra, és tágra nyílt a szemem: ott voltam a Híradó, A HÍRADÓ stúdiójánál. Belestem, üres volt, senki nem volt bent. Beléptem, félősen, ott álltam a lilás-fehér háttér, és a szürke, inkább feketébe hajló, üveglapú asztal előtt. Levegőt sem mertem venni, annyira boldog voltam. Nehogy lelepleződjek, nehogy zajt keltsek, nehogy észrevegyenek, csak még egy percet hadd töltsek itt.
Kihátráltam, lábujjhegyen, nehogy tiltott híradó-látogatáson kapjanak. Aztán feketelistára kerülök, és soha nem lesz belőlem híradós. Felhívtam Papp Danit... Igen, Papp Danit, aki a világ legjobb drámatanára, és kimondottan zavar, hogy ez a név most más miatt, másik ember miatt forog közszájon. Szóval, felhívtam, késni fogok, nem érek oda a próba elejére. Még mindig csak hápogni tudtam, akkora hatással volt rám a stúdió.
Egyébként az, hogy ott vagyok, annyit jelentett, hogy valahol irgalmatlanul elvétettem a kanyart, mert az épület másik szárnyában kötöttem ki, kilométerekre onnan, ahol lennem kellett volna, ráadásul egy emelettel feljebb is. Nagy teljesítmény eljutni a harmadik emeletre úgy, hogy a másodikról igyekszel lefelé. Nem tudom, hogy bámészkodhattam el az utat ennyire, de az akkori énemtől ez nem fura. Igazából a mostanitól sem lenne az. Kótyagos fejjel botorkáltam el a kijáratig.
Tizennégy éve őrzöm magamban az érzést. Nem voltam hajlandó tudomásul venni, mi zajlik a tévé körül, mert tizennégy éve lüktet bennem az eufória, amit a tini énem érzett, amikor odakerült a stúdióba, ahol elképzelte a jövőjét. Nehezen múlik ám ez el, na. Sok-sok éven át ez adott erőt és kitartást ahhoz, hogy tanuljak, hogy a legjobb legyek. Hogy egyszer elég jó legyek ahhoz, hogy bekerüljek megint azok közé a falak közé; amik egyébként már rég nem a tévé otthona.
Ma pedig ott álltam a tömegben, a Kunigunda útján, és azon merengtem a tüntetés kellős közepén, mi lett a tévémmel. Hová lett az álmom. Mi lett a királyi tévével, az em egyel, a tévék tévéjével. Egyszer hallotam egy PhD hallgatóról, aki éppcsak befejezte a disszertációját a nők helyzetéről az arab országokban, amikor lezajlott az arab tavasz; pár hét-hónap leforgása alatt lett érvénytelen minden, amit leírt. Valahogy így vagyok ezzel én is.
Mirkófiam, örüljön legalább annak, hogy túl sok energiát nem fektetett beszédtechnika órába. Így még mindig pösze, amúgy sem lehetne híradós a tévénél. Ami már nincs. Amúgy. Olyan formában már nincs.