Az egyenleg pozitív. Talán. Inkább pozitív, mint negatív, azt hiszem. Ritkán van olyan, vagy eddig talán nem is volt, hogy visszanéztem az év első napjára az év utolsó napján, és mintha másik ember életére néztem volna. Ez az év felforgatott, feje tetejére állított mindent, engem, az életemet, a környezetemet. Minden, amit eddig gondoltam magamról, ahogy meghatároztam magam, semmissé lett.

Történeteket mesélek. Többnyire magamról és a szűk környezetemről, ebből építgettem az évek során azt, hogy ki is vagyok én. De ez valahogy olyan, mintha egy terméknek csak reklámja lenne. Nagyon jó reklámja, de a termék még csak feltételes módban létezne. Mert az ígéretek, a származás, a megindító, megkacagtató történetek olyasvalamit kéne, hogy rejtsenek, amiből létrejön valami érték; mindezidáig ilyesmi nem történt.

Már Mannheim Károly megírta, valamikor régen (üssétek le a szociológust, mert megint szociologizál), hogy válságban válnak láthatóvá a dolgok. Ami kétértelmű, egyértelművé válik köd nélkül. Durkheim, az egyik tudomány alapító atya pedig arra bátorított, használjuk a dolog kifejezést, amikor valami olyasmiről beszélünk, aminek a természetét csak később tisztázzuk. A dolog egy jó szó. Hasznos kifejezés.

Szóval, igen, megvolt a válság, úgy megfutamodtam, ahogy csak Mirkófiam tud, senki más nem futamodik kerek hatezer kilométernyit meg. Arra jöttem rá, ebben a válságban, és megfutamodásban, hogy minden, amit eddig meséltem magamról, hamis. Nem valódi. Olyan kép, amit szerettem volna láttatni; vicces, szerethető, különleges és fura, de nem valós. De! Lehet, a valóság jobb. Még elválik, meglátjuk, kiderül.

Kétezer-tizennyolc az önismeret éve volt. Év elején, januárban, még azt gondoltam, sínen az életem, és innen már csak finomítani kell; áprilisra eltűnt minden. Eltűnt a szerelmem, eltűnt az otthonom, eltűntem én is. Innen szép felállni. Nem baj, már látom, megúszásra mentem. Normális életet akartam, pedig nem vagyok normális. Élhetek úgy, mint az átlag, végül is, a zsiráf is eléldegélhet Tokióban: kicsit furán fognak rá nézni, ő is kicsit furán fogja érezni magát, de lelegeli a városi parkok fáinak tetejét, és végül is; elvan. Valahogy én is így voltam a szituációval, amibe belekényszerítettem magam. És, amiből lett egy istenes pofáraesés.

Felálltam. Azt hiszem, vagy valahol fél-guggoló állapotban vagyok, visszanyertem az egyensúlyomat. Mint a régi játékaimra, úgy nézek rá az elmúlt 31 évre. Mit tudok még belőle használni, mi az, amit érdemes megtartani, és mi az, ami nélkül jobb lesz nekem. Mi az, ami szintíszta hazugság. Mit építettem fel, mi az, ami teljesen hasznontalanná vált.

Ez az év új barátokat hozott. Új barátokat, új irányt. Az egész évre, most, ha visszanézek, végtelen bolyongás volt a sötéten keresztül, és valaki mindig meggyújtott nekem egy lámpást, lássam, hová teszem meg a következő lépést. Meg aztán, van olyan is, aki felkapcsolta a villanyt, és közölte, a sötét a fejemben van, nem a külvilágban. Majd egyszer elfogadom ezt is.

Túléltem ezt az évet, nekem ez a legfontosabb. Túléltem, és rájöttem, mi az, ami fontos. Mi az, ami megmarad belőlem akkor is, amikor elnémulok, amikor nem tudok mesélni. Milyen üzemmódba kapcsolok, amikor fogy az oxigén, az élelem, és süllyedek.

Viszont ért egy rakás pozitív élmény! Gyönyörű tájakat láttam és ott voltam életem eddigi legjobb koncertjén. Része lettem a masszának, egy tömegnek, valaminek, amibe bele tudok olvadni, és ami elfogad, amit én is elfogadok. A Leningrad koncert, októberben, talán életem eddigi legjobb élménye volt. Érzem, hogy Szentpétervár hív, és beszív, és tudok vele egyesülni; azon még elgondolkodom, ezzel akarok-e kezdeni valamit.

Köszönöm azoknak, akik kísértek az utamon ebben az évben, fogták a kezem, és velem voltak. Amikor féltem, amikor bátorításra volt szükségem, amikor azt hittem, vége mindennek, akkor kaptam egy bátorító mosolyt, egy bölcs tanácsot, vállat, amin bőghetek, útbaigazítást; és pofont, amikor arra volt szükség. 

Azt például soha nem akartam elhinni magamról, hogy az írással valamit kezdenem kéne, ez az év mutatta meg, hogy talán, lehet, mégis.

Viszlát 2018. Jó nagy pofon voltál, de sokat tanultam. Remélem, 2019 kegyesebb lesz hozzám.