Fesztiválon voltam. Jó volt. A Járatlan Utakon olyan rendezvény, amit a magyar extrém utazóknak szerveznek. Extrém alatt itt nem feltétlenül azt értik, hogy gumikacsát formázó úszógumival és búvármaszkkal másznak fel az Everest alaptáboráig; hanem voltaképpen mindent, ami kicsit túl van azon, hogy az évi jól megérdemelt pihenésünket külföldön töltjük.

Nagyon sok előadást meghallgattam, végre mások történeteivel van tele a fejem, nem a sajátjaimmal. Tömény volt, sajnálom, hogy nem készítettem hangfelvételeket. Annyi helyre lett kedvem elutazni, hogy egy élet nem lesz rá elég. Ezért volt jó olyanokat hallgatni, akik megjárták ezeket a helyeket. Megismertem a balinéz kultúrát, a hiedelemvilágukat, a szokásaikat, teljesen lenyűgözött. Stoppoltam Dél-Amerikában, karneváloztam Rióban, és beutaztam Japánt; szerintem elég jó teljesítmény egy nap alatt.

Mi volt benne a legjobb? Hogy felfedeztem valami közöset azokban, akik utaznak. Életmódszerűen Intelligens, nyitott, humoros emberek. Akik történeteket mesélnek. Olyanokat, amilyeneket én is, amikben felismertem a saját tapasztalataimat, amik megfogalmazódtak bennem az út alatt. Ha veszed a bátorságot, mersz nyitottnak lenni, mész az áramlattal és rábízod magad a véletlenre, abból ritkán sül ki rossz.

Nem azt értem ezalatt, hogy világtalanul kell kóvályogni a dzsungelben, hanem azt, hogy nyitottnak lenni a véletlenekre, az új emberekre és arra, hogy nem történik minden a terveid szerint. Hátadon a hátizsák, előtted az út, te pedig mész; amerre visz a lábad. Nem véletlenül választottam a blog előnézeti képének ezt a nagy kékséget. A lány, a hátizsákkal, aki csak megy neki a horizontnak. Számomra ennél jobb dolog nem létezik.

Eszembejutott, hogy a kedvenc íromnak van egy könyve, amit nem annyira szeretek. Vagyis nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen csak túl nagy nyomás alatt írta, vagy tett bele egy duplacsavart. Mert ha erről van szó, akkor viszont a zseniálisnál is zseniálisabb. Egy fickóról szól a regény, akinek a fejéből megannyi jó sztori pattan ki, de ő maga képtelen megírni akár csak egyet is belőlük. Ezért eladja őket, válságban lévő íróknak, az instrukciókkal együtt, akik ezekből aztán rendre bestsellereket írnak. A dupla csavar lehetősége pedig az, hogy meglehetősen gyengén írta meg ezt, de az is lehet, ezzel azt illusztrálja, ő a történetárus. Megkérdezném tőle egyszer.

Ezen a rendezvényen annyi sztorit hallottam, hogy tudom, ha elindulok, nekem sem fogynak el soha a történeteim. És szeretek mesélni, szeretnék mesélni. Úgy szeretnék mesélni, hogy annak ne csak a  formája legyen jó, de tartalmas is legyen. Ne leírt standup comedy legyen a blogom, hanem szórakoztató ismeretterjesztő. És mi más adna erre jobb módot, mint egy hosszú, hosszú út?

Már az a hosszú út is tanulságos történet, ahogy a Krisztina tértől elértem a fesztiválra, a Csengery utcába. Háromszor tévedtem el, fél órát bolyongtam. Úgy, hogy közben néztem a térképet. Ne kérdezzétek, hogyan csináltam, mindenesetre komolyan fejlesztenem kell a tájékozódási képességemet, különben a hosszú út olyan lesz, mint egy Kusturica film. Minden blogbejegyzést így fogok kezdeni: Sziasztok, nem tudom, hol vagyok, de tök jó itt. Két hét múlva indulok tovább, majd meglátjuk, hol kötök ki.

Végül is, ha nincs úti célod, eltévedni sem tudsz.