Hosszasan tépelődtem a Nyevszkij proszpekten toporogva: megvegyem a parfümöt, vagy ne? Online segítséget kértem, képtelen voltam eldönteni, vajon tényleg szükségem van-e egy illatra kábé huszonötezer forint értékben, vagy megint csak elkapott a láz. Mindig mindent haza akarok vinni innen, hogy aztán minden egyes alkalommal rájöjjek, a lényeg nem megvásárolható, nem tudom becsomagolni a poggyászomba az egész várost. Nézegettem a lemenő nap fényében a járókelőket, hátam mögött a Kazanyi Székesegyház, szemben velem a Zinger-ház, Pétervár legnagyobb könyvesboltja. Élveztem a langyos pétervári délutánt, nem siettem sehova.

A megállóba begördült a buszom, a huszonnégyes - a huszonnégyes busszal járok haza. Nagyon kényelmes, csak felszállok rá a ház előtt, és röpke fél óra múltán leszállok a városközpontban

Néztem az elhaladókat, legszívesebben mindenkit megöleltem volna egyenként, aztán ezt a gondolatot elhessegettem, amikor megláttam a tömött buszt. A buszon aztán tényleg egészen közel kerülhettem volna a pétervári tömeghez, de így már nem tűnt annyira vonzónak a lehetőség. Várok még egy buszt - gondoltam. Addig legalább van időm eldönteni, hogy tényleg nem kell a parfüm, vagy csak zsugori vagyok. Tovább ácsorogtam hát, bízva abban, hogy jön az isteni sugallat, vagy legalább egy busz, ami nincs zsúfolásig telve.

Nem hittem a szerencsémnek, menetrenden kívül érkezett egy huszonnégyes, ami szinte teljesen üres volt. Felszálltam, kifizettem a jegyet a konduktornak és leültem. Dugó volt, a busz araszolt, felmértem: legalább egy óra, míg hazaérek. Gondolataimba temetkeztem, és néztem a várost. Körbenéztem a buszon, volt, aki a telefonját nyomkodta, voltak, akik halkan csevegtek, megbeszélték ügyes-bajos dolgaikat. Bámultam tovább az utcát. Általában idegesít a dugó, de itt nem. Itt sosem. Alkalmam van mindent centiről-centire megfigyelni.

Talán Alexandr Nyevszkij sírjánál járhattunk - innen már csak áthajt a busz a hídon, elsuhan a Zanyevszkij proszpekten, elhagyjuk a Ladozsszkij Pályaudvart és otthon is vagyok -  amikor felszállt a buszra két idősebb nő. A busz közepe táján ültek le, nem messze a konduktortól. Konduktor minden buszon van, nála lehet jegyet venni, többnyire közép-ázsiai vagy ukrán bevándorlók végzik ezt a munkát.

Az újonnan felszállókra rá sem hederítettem volna, ha ábrándozásomat nem törte volna meg egy felháborodott hang - az új felszállók egyikének a hangja. Szavait a konduktornak címezte:

- Én most nem dolgozom, tíz éve dolgoztam. Akkor huszonegyezer rubelt kerestem és most sem kapnék többet. Így megy tönkre a mi drága országunk, így mennek tönkre az oroszok. Mert jönnek, mert jönnek önök, és önök készek dolgozni huszonegyezer rubelért, mert az maguknál egy vagyon, de én nem vagyok hajlandó. Akkor inkább nem dolgozom. Félre ne értsen; én nem utálom magát. Én senkit sem utálok. De azt mondom, hogy ez így nagyon rossz irány, ez így nem maradhat. Az én nagyanyám, a háború előtt...

Körbenéztem a buszon. Kevesen voltunk, talán tíz, maximum tizenöt ember ült a járaton. Mindenki a nőt hallgatta. Volt, aki a szemeit forgatta, olyan is volt, aki láthatólag nagyon jól szórakozott a monológon. A konduktor arcát figyeltem. Próbálta visszafojtani a nevetését, szemmel láthatóan nem akart tiszteletlen lenni. Hősnőnk pedig egészen belemelegedett az elbeszélésébe, megtudhattuk azt is, hogy az ő nagyanyja a háború előtt villamoson szolgált konduktorként, ami akkor még megbecsült foglalkozás volt. Ennél a pontnál egy éles, de nyugodt hang törte meg a szóözönt.

-Asszonyom, kérem.

Körbenéztem, honnan jön a hang? Egy negyven körüli orosz nő nézett szigorúan patrióta Homéroszunkra, aki időközben teljes eposzt kerekített a konduktor mesterség hányattatott sorsáról és a megbecsülés hiányáról. A nő, aki megszólalt, az a fajta volt, akire mindenki azt mondaná: tipikus orosz. Hideg kék szemek, szőke haj, melynek minden szála engedelmesen simul bele a fonott kontyba tarkóján, keskeny száj, amiről nehezen tudnánk elképzelni, hogy mosolyra húzódik - természetesen akkurátusan kirúzsozva. A buszban megdermedt a levegő, minden szempár a szőke hölgyre szegeződött. Én már láttam a viharfellegeket; itt, kérem, mindjárt hatalmas politikai vita keveredik. De semmi ilyesmi nem történt, a nő nyugodt hangon folytatta, amit elkezdett.

-Asszonyom, kérem. Kérem, hagyja a nacionalista gondolatait az utcán. Nekem semmi gondom nincs önnel, de nem szeretném ezt hallgatni.

Csend. Érdeklődéssel figyeltem, mi fog történni. A válasz:

-Persze, ne haragudjon, kissé elragadtattam magam. Befejeztem.

A busz tovább araszolt, én meg elképedve vettem tudomásul, hogy Szentpéterváron így zajlik két ellentétes politikai felfogás találkozása. A busz utazóközönsége megkönnyebbülve konstatálta, hogy nem fogja - akaratán kívül - megismerni a konduktorok történetét egészen I. Péter cár koráig visszamenőleg, és mindenki folytatta a telefon nyomokodását, az olvasást, én pedig az ablakon kibámulást.

Szeretem ezt a helyet. Szentpétervár nem egy város, hanem egy elmeállapot.