Már meg ne haragudj, hogy így letegezlek. Annyi mindent mondanék, de úgy vagyok ezzel, mint te. Lássuk sorban, hogy is. Ma egész nap az járt a fejemben, amit írtál, arról, hogy nem mondhatod el senkinek. Eszembejutott egy film, aminek a címét sajnos elfelejtettem, egy lányról szólt, aki rajzolt, és Van Gogh volt a kedvence. Minden este leült naplót írni, a bejegyzéseit Vincentnek címezi. Beszélget vele. Azon merengek, mi is milyen jól el tudnánk beszélgetni. Ennek kivitelezése sajnos kissé problémás, így csak megírom, amit ma mondanék neked, aztán majd elolvasod, valamikor. Megtisztelnél vele. Miről beszélek? Erről:

 Megértem, Öcsém. Én is így vagyok ezzel, van itt ez a blog, tele a fejem gondolatokkal, néha próbálom elmondani személyesen is, de vagy belezavarodom, vagy elvesztem az érdeklődésemet. Amúgy olvastam egy tök jó könyvet, az volt a sztori lényege, hogy a világ legnagyobb titkát csak egyetlen ember tudhatja, és amikor megérzi, hogy közeleg a vég, át kell adnia valaki másnak a titkot. A következő kiválasztottnak. Mert jobb, ha egy ember emlékezetében él a történet mindörökké, mintha szenzációvá válik, és elfelejtik három nap alatt. Szóval, így van ez a titkokkal. Addig titok csak, amíg egy valaki tudja.

 Hát erről beszélek! Tudom és mondanám, erre születtem, de hát keresse azt az egyet, akinek érdemes tovább adni, az, akinek hat anyja van. Majd megtalál, vagy nem talál meg, azt azért megírhattad volna, te végül megtaláltad-e. Aztán, hogy ő adja tovább. Ehhez azért jó nagy adag bizalom kell, nem gondolod?  Mindig megrekedt a félúton, jóhogy, te is túlgondoltál mindent, nyilván nem tudtad elmondani, ahogy akartad. Elkezdted, aztán inkább legyintettél, ehh. Mindegy, hagyjuk, úgysem értitek. Én értelek! Most rajzolnék neked szivecskéket, de utálom az emotikonokat a szövegeimben, szerintem te is utálnád. Vagy ki tudod fejezni szavakkal, vagy nem, de ne dekoráljad össze vissza, hogy érthetőbb legyen. Tudod, mi az emotikon, ugye? Nem vagyok benne biztos, hogy nálatok is volt ilyesmi. Mindegy, ha nem tudod, guglizd meg.

Így folytatod:

Pipa, pipa, és pipa. Nem azért rekedt meg a félúton, mert nem jól reagálták le, van ilyen. Egyszerűen túl nagy jelentőséget tulajdonítottál az emberek reakciójának! Mondani akarsz valami fontosat, valami okosat, valami nagyon magasröptűt, és hű, belédszerettek. Legyints rá, ez van. A sírba meg elmennek...attól még nem hagynak el. De tényleg nem, ne okold magad. Veled vannak.Nem a mondókád teszi ezt.

A harmadik, tudod miért van, ugye? Ez ilyen evolúciós cucc, nevetéssel oldjuk a szorongást. Ha nem értenek meg, szorongani kezdenek tőled. Ez van, ne vedd magadra, megesik az ilyen. Még azt is tanultuk amúgy, a mosoly evolúciós funkciója az, hogy kegyes elbánást kérjél attól, akivel dolgod van. Rámosolyogsz, ezzel jelzed, hogy szeretnéd, ha kedves lenne veled. Én például ritkán mosolygok, de az oroszok majdnem mind így vannak ezzel. Azt mondják, óvakodj attól, aki mindig mosolyog, mert vagy félkegyelmű, vagy hátsószándékai vannak. Na mindegy, eltértem kicsit a tárgytól. Jaj, de ismerem az érzést..amikor mondasz valamit, amit komolyan gondolsz...kinevetnek, erre te is elkezdesz nevetni, és úgyteszel, mintha vicc lett volna. Pedig komoly volt, véresen komoly.

Tovább:

Ezzel nincs semmi baj, a baj azzal van, ha nem növöd ki. Akkor világot akarsz megváltani, meg ilyenek. Szociológus leszel, amikor rájössz, hogy Istennek szólni az mégse egy interurbán hívás. Aztán kiábrándulsz, végtére is ugyanott vagy, ahonnan induátál. Várod, hogy legyen jel, de nincs. Mármint nem a telefonkagylóban, hanem olyan égi jel, mint amiről te is beszélsz. Ami megmutatja, hogy merre menj, és visszajelez, hogy van értelme annak, amit csinálsz. Azért valami felsőbb hatalom csak van, nem?

Az mindenkinek fáj ám, csak van, aki kicsit érzékenyebb. Tényleg sokkal könnyebb néha rossznak lenni, és a legrosszabb, amikor te olyan jó vagy, de mégis rossznak látnak. Na, hát ez van akkor, ha az ember kicsit fura, és nem illik bele semmilyen skatulyába, semmilyen fiókba.

Az egyetemen úgy mondták, nincs jó és nincs rossz, nézőpontok vannak, persze ezt te kicsit szebben fogalmaztad meg. Értelmetlen bűnről és jóságról beszélni, az idő dönti el, hogy melyik mi volt. (most követem az írásmódodat, nem trolllkodom el a dolgot mindenféle hosszú ú-val)

Jaj, Frici, dehogynem. Legyen egy kis önbizalmad.

Keresed a kifogásokat, komolyan. A te kezed béna? Nem béna, teljesen jó. Nem dadogsz, ezt felejtsd el, mondjad már! Ne gondold túl. Ha te nem mondod, csak verset írsz arról, hogy miért nem, mit csináljanak a többiek? Ha rád szeretnék hasonlítani, akkor írok még tizenkét fejezetet a halogatásról és arról, hogy nem tudom, hogyan kell írni! Megírom a leghosszabb könyvet a világon, ami arról fog szólni, hogy nem tudom, hogyan kell könyvet írni. Na. Szeretlek, tudod, de moderáld a komplexusaidat, mert másnak sokkal rosszabb ám. Rettenet, egy ember, aki nem veszi észre a tehetségét. Pózer! Tudod te, hogy te vagy a legjobb.

Te figyelj, ha már kibérelted, miért kéred, hogy engedjenek fel? Akkor az már a tied. És mondjad. Úgyis tudom már, mit akarsz mondani. Csak jól felvezeted, elhiteted mindenkivel, hogy komplexusos vagy. Önbizalom, Fricikém, önbizalom!

Nálad jobban senki nem tudja mondani.

Ne vegyétek ezt túl komolyan, jóban vagyok Fricivel, nem sértődik meg a kritikától. Gyengébb pillanatai meg mindenkinek vannak, Karinthy még szorongani is gyönyörűen tudott. Példakép.