Miközben ezt leírtam, azon gondolkodtam, miért huszonegyedik. Ha az első első és nem egyedik, miért nem azt mondjuk, hogy huszonelső, huszonmásodik? Erre visszatérek még, nem úsztuk meg ennyivel a nyelvészkedést.

November eleje óta készülök erre a bejegyzésre. Minden egyes nap spontán jött a napi bejegyzés témája, de tudtam, a huszonegyedik a nagyanyámról fog szólni. Ma van a születésnapja, nyolcvannégy éves. Amióta az eszemet tudom, velem van. Mérnök és prédikátor, mesemondó és katona, hős város szülötte, kemény leningrádi. Nagyi. Klára és Olga. Főszakács és cukrász, úszómester, tanácsadó, dietetikus. A nő, aki mindenhez IS ért.

Érdekes, hogy a nagyapámról milyen könnyű írnom, a nagyanyámról meg milyen nehéz. Nem azért, mert kevésbé szeretem, vagy mert kevésbé lenne fontos. Sokkal nehezebb szavakba öntenem őt. Míg Pepit olyan könnyű megrajzolni, minden kis vonását leírni, és mesélni, mesélni róla, arról, hogy milyen volt; Nagyit nagyon nehéz. Keresem a szavakat, a szavak pedig a helyüket keresik; hogy fűzzék magukat láncra, hogyan rendeződjenek sorba, hogy visszaadják pontosan azt az embert, aki a nagyanyám. Megrettennek a feladattól. Tétovák, kicsit félnek, szeretnének a legjobbak lenni. Mikor Pepiről írok, vidáman ugrálnak, mindenki ott nyüzsög,  tolonganak, mindenki részt akar venni a dologban. Nagyi portréjánál csönd van, félősen lépnek elő a közös halmazból, és bizonytalanul keresik, hová is álljanak.

Elsős voltam, Nagyi minden reggel elkísért iskolába. A humán tárgyakkal nem volt semmi probléma, a szavakkal már akkor is jóban voltam, de a matek valahogy nem ment már akkor sem. A kábé fél órás úton megtárgyaltuk, milyen a számok személyisége. Elmeséltem neki, milyen a hálóterem, ahol alszanak a számjegyek nullától tízig. Személyisége volt mindegyiknek. És minden reggel továbbfűztük a történetet, és a legjobb a reggeli matekórában az volt, hogy előtte a Nagyival megbeszélhetem, hetesnek ma milyen napja van, hogyan néz ki a függőágya a számok hálótermében és mit reggelizett. Azóta is, a páros számokat pirosnak látom és vidámnak gondolom őket, a páratlanokat pedig kéknek, és tudom, hidegek, megbízhatóak, józanok, kicsit tartok is tőlük. A nulla zöld. Nagyi így akart segíteni nekem a matekkal. Nos, matematikus nem lettem, három egyjegyű számot is nehezen adok össze fejben,  de legalább a világon mindent fel tudok ruházni személyiséggel.

A nagyanyám nagy mesélő. Fejből idéz Puskint és Lermontovot, az évekkel nem kopnak a fejében a sorok, amiket kislányként tanult meg. A mosolya kilométerekről világít, a nevetése megtölti a teret, és a sivatag is kivirágzik tőle. A haragja pusztító, kő kövön nem marad. Ha boldog, az egész világ boldog. Ha rossz napja van, az egész világ Kill Bill. Iszonyatosan sokat tud gyalogolni, ha rá bízták volna azt a bizonyos gyűrűt, hogy dobja a vulkánba, a Gyűrűk Ura egy másfél oldalas novella lenne. Arról szólna, hogyan lohol mindenki a Nagyi nyomában. Szauronra rápirítana, aki ettől összeszauronná magát, és kész, vége lenne a történetnek.

Ha elkezd beszélni, mindenki rá figyel. Őt nem lehet félbeszakítani. Ha mondja, akkor mondja. És neki aztán van véleménye, és az Úr irgalmazzon annak, aki megpróbálja eltéríteni őt attól!

Minden vele kezdődött. A nagy része annak a halmaznak, amit jelenleg saját magamként ismerek, mások meg személyiségemként definiálnak, miatta alakult olyanra, amilyenre. Miatta, vagy ellenében. Orosz anyanyelvűként, felnőtt fejjel költözött Magyarországra, a magyar nyelvet jól megtanulta, de mégis idegennyelvként beszéli. Olyan pici rezdüléseit figyelhettem meg így a nyelvnek, amire másnak egyszerűen nincsen módja. Hogyan használhatók szavak, hogyan helyettesíthetők be mással. Ha nem jut eszedbe a szó, amit keresel, mi az első, amit használsz helyette. Jelentésben mely szavak olyanok, amik elképesztően közel állnak egymáshoz, egy magyarnak mégse jutna eszébe soha egymás helyett használni őket...Felbecsülhetetlen kincs így látni a magyar nyelvet. Ugye, huszonelső, huszonmásodik?

Mi az akasztófa? Mindenkinek megjelent a szeme előtt, ugye? Na, én nagyjából tizenöt éves voltam, amikor leesett, hogy én a vállfa helyett használom az akasztófát: logikus, akasztasz rá és fából van, attól még nem ugyanaz, mint a vállfa avagy fogas. Mert oroszul így van, ő meg lefordította magában, és végül is, logikusnak teljesen logikus.

A nagyanyám egy darab történelem. Hat éves volt, amikor Leningrádot blokád alá vették. Azt gondolom, ezt, a harmincas években született generációt, a háborús nemzedéket, ezek az évek tették hihetetlenül szívóssá és kitartóvá. A nagyanyám túlélése előfeltétele volt annak, hogy anyukám és én megszülessünk; és ő és a testévre túléltek ott, ahol milliók haltak meg. Talán Szentpétervárhoz is miatta kötődöm annyira. Minden egyes gránitkő, amit százévekkel ezelőtt tettek le, minden épület, minden csepp a Névában azt meséli, hogy egykor itt járt a kislány, aki az én nagyanyám. Ugyanazokon a köveken lépkedek, amin az anyukám is, a nagyanyám és az ő anyja, és az őket megelőző sok generáció. Ott értem meg igazán, mit jelent az, hogy az ember tartozik valahová, hogy az embernek valahol gyökerei vannak. Remélem, utánam is jön majd valaki, aki azokon a köveken lépkedve arra fog gondolni, hány felmenője járt rajtuk, és tudni fog rólunk. A Nyevszkij proszpekten járva ő is arra fog gondolni, sok száz éve ugyanezeken a köveken lépdeltek ősanyái....

Mirkófiam, szedje össze magát, nem kell itt a túlzott romantizálás. A várost 1703-ban alapították, szóval maximum háromszáz-valahány évről beszélünk.

Isten éltesse a drága Nagyanyámat  még sokáig. Ő igazán különleges személy az életemben.