Először csak fátyolfelhő takarta el a napot, erre még ügyet sem vetett. Okos fejében cikáztak a gondolatok, mulatott rajtuk, eljátszott a szavakkal. Miért pont fátyolnak hívják vajon, és ha van fátyolfelhő, felhőfátyol miért nincs? Megtorpant egy pillanatra és elnevette magát, milyen vicces lenne a felhőfátyol, voltaképpen egy halom vatta a menyasszony fején. Tetszett neki a gondolat mosolygott az égre, majd megcsodált egy lila virágot, ami az útjába került, és felfigyelt néhány pillangóra, akik épp röpgyakorlatot tartottak.  Köszönt nekik, és tovább baktatott. Minden rendben volt, de mégis...zavart érzett a levegőben. Rakta patáit egymás után, de valamiért egyre lassabban. A fű zöld, az ég kék, bár enyhén felhős, minden rendben. Valami aggasztotta. Vihar közeledett.

Megállt, aztán leült, már amennyire a ló-formájúak le tudnak ülni. Az ég egyre komorabb, a levegő megállt egy pillanatra és fülsértő lett a csend. Szíve lassabban vert, de érezte, mindjárt felgyorsul, valami jön, valami történni fog, valami rettenetes. Fülét hegyezte, a távolból meghallotta az ég morajlását, egyre sötéttebb lett. A morajlás közeledett, dördült is egyet az ég, ő idegesen összerándult. Még nem kezdett el esni az eső. Megpróbálta felidézni a pillangókat és a jókedvet, de szertefoszlott előtte minden, mint egy szappanbuborék, úgy pukkant ki a mesevilág.

Leesett az első pár csepp eső. Kétségbeesetten nézett körül, hol lelhetne menedékre, a szél feltámadt, a jelek vészjóslóak voltak. Széllökések jöttek, abból a fajtából, amelyiktől a legjobban félt, a kiszámíthatatlanból. Ilyen előszélből lehet orkán, lehet homokvihar is, tornádó, vagy cunami. Gerincén végigfutott a jéghideg áramütés, a félelem. Zihált, próbált nyugodt maradni, mondogatta magában, unikornis vagyok, nem félek, az unikornisok semmitől nem félnek. Még ebben a helyzetben is végtelenül nevetségesnek találta a dolgot, hogy mantráznia kell valamit, ami teljesen természetes. De mindenestre mondogatta tovább magának, unikornis vagyok, unikornis vagyok, nem félhetek, unikornis vagyok, bátor vagyok.

Először csak a szőre vált kicsit halványabbá, a szemeiben a huncut fény megfakult, és kialudt. Lassan botorkált tovább, a földet nézte, bár a vihar közeledett, olyan erővel rázta meg a felismerés, hogy unikornisok nem léteznek, hogy alig észlelte a külvilág történéseit. Nézte a lábát, látta, ahogy a ragyogó fehér lábak szürkévé, majd feketévé válnak. Nem hitt a szemeinek. Megdermedt. A tomboló szélben állt a mező közepén, és mondogatta magának, hogy unikornis vagyok, unikornis vagyok.

Síróssá vált a hang a fejében, a saját hangja. Kétségbeesetté. Nem hitt abban, amit mondogatott magának, nem tudott. Rákezdett az eső, felkapta fejét, és félretéve a válságot, ami a semmiből bukkant elő, a közeli erdő felé vette az irányt, hogy elrejtőzzön a fák között. Először lassan futott, mint aki épp csak felébredt mély álmából, de ahogy egyre jobban rákezdett, és a levegő is hűlt, megszaporázta a lépteit, végül már lélekszakadva vágtázott. Futott a vihar elől és futott az iszonyatos felismerés elől is.

A fák közé érve összetalálkozott egy csapat varjúval, akik szintén a vihar elől menekülve tértek be az erdőbe. A varjak ránéztek, megérezték a félelmet, és nekitámadtak. Kárörvendő hangjuk elől menekülve futott egyre beljebb és beljebb az erdőbe. A varjak kacagásától nem tudott szabadulni, visszhangzottak fejében a szavaik, szamár, szamár, merre mész, szamár? A dac egy pillanatra megállította, milyen szamár, anyátok úristenit? De a vihar tombolt, szaladt hát tovább, eltéve fejében jegyzetként, ezt majd megbeszéli ezekkel a bitang madarakkal, ha elmúlt a vihar.

Vágtázott egyre beljebb és beljebb az erdőben, már nem is tudva, mi elől menekül és azt sem tudva, egyáltalán merre tart. Az eső morajából a fák között nem érzékelt sokat, de akkor már mindegy volt, a fejében vihar tombolt, a külvilág nem ért el hozzá. Hajtotta valami, nem tudott megállni. Elszaladt egy barlang bejárata mellett, lassított, körülnézett, és oda ügetett a barlanghoz. Benézett, biztonságosnak tűnt, bement.

Szomjas volt a futástól és kimerült. A barlangban kicsit beljebb észrevett egy pocsolyát, ami ez esővízből gyűlt össze, megörült neki. A víz fölé hajolt, hogy igyon, és iszonyodva hőkölt hátra. Szürke pofa nézett rá vissza, a tükörképe, a legiszonyatosabb teremtés, akit valaha látott. Elvesztette a fejét, nem tudván, merre menjen, a barlang mélye felé vette az irányt. Nem bizonyult túl hosszúnak, elérte a hátsó falat, nem volt tovább hova hátrálni. Hozzásimult a hideg sziklához, behunyta a szemét, lefeküdt, és azt mondogatta magának: nem létezem, én nem létezem, nem vagyok itt. Nem vagyok itt. Valaki mentsen meg. A könnyek és az izzadtság egybefolytak, lecsorogtak az arcán. Vagyis, pofáján, mivel mégiscsak egy lóról beszélünk.

Bár a vihar odakint lassan elült, ami a fejében és szívében nem akart csitulni. Kísértette a pocsolyából visszatükröződő kép, nem bírt tőle szabadulni. Az apokalipszis lovasai sem fogadnának el engem járgánynak, gondolta magáról. El akarok tűnni, láthatatlan akarok lenni, el akarok menni olyan helyre, ahol senki nem talál meg, ahol nem kárognak, ahol csak magam vagyok. El akarok futni a saját gondolataim elől is.Szorosan csukva tartotta szemeit, és próbálta elképzelni, hogy ő most nem létezik.

Ekkor eszébe jutott a varázsnedű, mely minden gondok gyógyítója és melyet oly szívesen fogyasztott, mielőtt unikornissá vált. Melytől boldog álomba merült mindig, ami elhitette vele, szamár létére is, hogy ő a legkirályabb unikornis a mezőn. És csend lett. Csend lett a fejében is, kint is, a barlangban is.

Felült, a nedű járt az eszében, de ettől még rosszabbul érezte magát. Nem akart megint szamár lenni, bár a szamarak viccesek és cukik, de ő nem akart sem vicces, sem cuki lenni. Aztán eszébe jutott valami. Felidézte a tükörképet. Megrázta a fejét, tudta, hogy ez teljes képtelenség. De hát én már unikornis vagyok! Mondta. Először halkan, aztán egyre hangosabban, visszhangzott a barlang. Unikornis vagyok és ha el akarok menni olyan helyre, ahol nem talál meg senki, elmegyek! Hát ki más tudná ezt megtenni, ha nem pont én? Ha akarok, dimenziót váltok, bármit meg tudok tenni!

A barlang bejáratánál kicsit ácsorgott, tétován hunyorgott ki, nézte a fényeket. Hozzá kellet, hogy szokjon a szeme a fényhez, ismét. Visszanézett a barlang mélyére, halványan elmosolyodott, elmormogott egy halk köszönömöt, és kilépett a fényre. Felemelte a fejét, belenézett a napba, a nap visszatükröződött a szemében és...

Felébredtem. Képzeljétek, azt álmodtam, hogy egy unikornis vagyok, aki nem hisz magában. Micsoda képtelenség!