Szeretek önkéntes idegenvezetőt játszani, bár, nyilván nem azokat az aspektusait mutatom meg a magyar történelemnek, amit amúgy az idegenvezetők szoktak. Az elmúlt években számtalanszor vezettem körbe a Kossuth téren külföldi barátaimat. Akik először járnak itt, még bedőlnek nekem. Megmutatom nekik szegény Tisza Istvánt, elmesélem, mit jelképez az oroszlán és a kígyó. A száműzött Andrássyt, a szép akasztottat. A sortűz nyomait a Földművelésügyi minisztérium falán. Elmesélem az 1956-os forradalom történetét. Megrendült arcok, a szemekben könnyek, a reakció majdnem mindig ugyanaz. Míg elsétálunk József Attila szobráig, zanzásítva elmesélem a magyar himnusz tartalmát, majd azt is, József Attila miért ül ott, a rakodópart alsó kövén. Ilyenkor kicsit várom, hogy feltegyék a kérdést: és mi lett vele?

Mindig belesétálnak a csapdámba. Néha olyan jó lenne azt mondani, hogy a drága költő kilencven éves koráig élt és ágyban, párnák közt halt meg...de sajnos nem így van. És akkor apropó, jön a mese Petőfi Sándorról és 1848-49-es forradalomról.

Azért kegyetlen nem vagyok, viccelni is szoktam. Oldani kell a hangulatot, mert a túl sok tragédia nem hiteles. Ilyenkor elmesélem, hogy amúgy azt tudják-e, miért kupolás épület a Parlament? Mert ki látott már lapos tetejű cirkuszt. Kicsi nevetés, és Nagy Imre emlékműve felé indulva átsétálunk a Szabadság térre. Valahol teljesen abszurd, hogy ilyen sok tragédiát gyűjtöttünk össze a belvárosban, mármint emlékmű-ügyileg. Mire körbeérünk a Szabadság téren is, szoktam javasolni, üljünk be a Toldi moziba, igyunk meg valamit. Ekkor jön a fröccsel való ismertetés, a nagy megrendültségre koccintás, és részemről az elégedett hátradőlés: na, ismét megmutattam, hogy mulat a magyar.

Lehet, az orosz génállomány magában hordozza a tragédiára való érzékenységet; flörtölnek a tragédiával, és mulatnak rajta. Le se tagadhatom a származásomat. Ha van katasztrófaturizmus, katasztrófa-idegenvezető miért nincs? A szakma, amiben nagy karriert tudnék befutni, nem létezik.

Tegnap este is idegenvezető voltam, de ezúttal a pesti éjszakai életet mutattam meg, osztrák vendégeknek. Mivel száraz november van, azon tanakodtam, vajon mi lenne a murisabb, tenni egy nagy kört a Kossuth téren, és kihagyni a vicceket, vagy belemenni a pesti éjszakába. A közönség nem látszott vevőnek klasszikus városnézésre, kénytelen-kelletlen elindultam bulizni.

A kedvenc helyemen kezdtünk, Budán, a srácok teljesen odavoltak a flipperekért, és a hely hangulatáért. A tonikomnál csak én magam voltam keserűbb. Kételkedtem benne, hogy szórakoztató vagyok, vagy hogy egyáltalában, szórakozni tudok, szárazon. De nem adom fel, olyan nincs, hogy rajtam kívülálló tényező határozza meg, hogy mennyire érzem jól magam. Elhatároztam; csinálom, ha a fene fenét eszik is.

Az élet megoldotta a szituációt, legyen min mulatnom, bár vagy fél órán keresztül határozott veszélyben forgott a szárazságom. Oroszokkal találkoztam, akik meg akartak hívni mindenre, ami egyszerre folyékony és alkoholtartalmú; nekik elmagyarázni, hogy nem iszol, majdnem felér a klasszikus graffiti bölcsességgel: magyarázd el egy vonalnak, mi az a gömb.  Elmagyaráztam.

Hosszan bolyongtunk, mindenhol olyan sor állt, mintha ingyen sört osztanának, hihetetlen tömeg van a Kazinczy utca környékén szombat este. Jártunk helytől-helyig, hogy találjunk olyan kocsmát, ahol nincsenek ezren, de nem is döglött a hangulat. Bementünk a Karavánba körülnézni, étel-múzeum. Mivel senki nem volt éhes, nem ettünk semmit, csak néztünk.

Végül a Mika Tivadarhoz érkeztünk, aminek a nyitott részén ültünk le. Nagyon kevés hely volt, találtunk egy fél asztalt, megkérdeztük az asztal másik felének társaságát, zavarná-e őket, ha ideülnénk. Intettek, hogy nem zavar, üljünk csak le. Észrevettem az asztalon egy doboz orosz cigit. Elhelyezkedtünk, és azt figyeltem, a két, majdnem teljesen részeg orosz srác hogyan próbál társalogni társaságuk harmadik tagjával, egy latin-amerikainak tűnő nővel.

Sajnos a Leningrad koncert karszalagom, és az, hogy elnevettem magam egy oroszul elhangzott viccen, lebuktatott, nem láttam értelmét palástolni, hogy beszélek oroszul. Annyira megörültek nekem, hogy mindenáron meg akartak hívni felesekre. Mivel ők már nagyon sok féldecin voltak túl, a beszélgetés kicsit olyan lett, mintha lemezlejátszó lennék, ami meg-megakad. Társaim elmentek a pulthoz italt kérni, én ott maradtam a két kapatos orosszal, meg a nem kicsit kapatos brazil lánnyal.

-Szia, Vova vagyok, téged hogy hívnak? Odesszában lakom. Budapest sokkal jobb hely. Itt szeretnék maradni. Ő Szása, Szibériából jött, és alig beszél angolul. Neked olyan szomorúak a szemeid. Mi a neved? Gyere, meghívlak egy unicumra. Nem szeretsz itt lenni? Úgy nézel ki, mint akinek nem tetszik, amit lát.

-Anna vagyok, nem iszom, száraz november van.

-Aha. Érdekes. Hol élnél a legszívesebben? Látom, nem tetszik neked itt. Gyere, igyunk egyet, jobb kedved lesz.

-Talán Görögországban. Nem iszom.

-Tényleg, Görögországban? Éltem ott három hónapot, jó hely. Miért nem iszol?

Ekkor Vova elfordult tőlem, hogy segítsen Szásának, aki valóban, nem beszélt annyira jól angolul, és nem tudta elmagyarázni a brazil lánynak, hogy milyenek a medvék Szibériában. Határozottan feszengtem egyedül, a sor nagyon hosszú volt, én ott ültem vagy fél órát egyedül. Mármint az újdonsült asztaltársaságommal, a barátaim nélkül. Ekkor Vova ismét rámnézett, próbált fókuszálni és ismét párbeszédbe elegyedni.

- Vova vagyok, téged hogy hívnak? Odesszából jöttem. Budapest sokkal jobb hely. Itt szeretnék maradni. Ő Szása, Szibériából jött. Neked olyan szomorúak a szemeid, szomorúnak nézel ki. Mi a neved? Gyere, meghívlak egy unicumra. Nem szeretsz itt lenni? Úgy nézel ki, mint akinek nem tetszik, amit lát.

-Anna vagyok, szia, nem iszom, vezetek.

-Aha. Érdekes. Itt nagyon komolyan veszik, ugye? Hogy nem lehet ittasan vezetni. Nem szeretsz itt lenni, ugye? Hol élnél a legszívesebben, ha bárhol élhetnél?

-Talán Szentpéterváron.

-Tényleg? Az szép hely. Anyukám is onnan valósi. Földim vagy! Meghívlak egy unicumra.

-Nem iszom, terhes vagyok.

-Tényleg? De jó! És fiú lesz vagy lány? Miért vagy szomorú? Ha választhatnál egy helyet, ahol a továbbiakban élsz, hol lenne?

-Talán Alaszkában.

Gondolkodóba estem, pontosan hány cent alkoholon lehetnek túl, de azon is gondokodtam, mit tudok még kitalálni, miért ne hívjon meg unicumra. A srácok még mindig a pultnál vártak, a sorban előttük álló csoport úgy tűnik, mindent megrendelt, ami a bárban kapható. Pár másodpercig nézelődtem, nem sokan voltunk magyarok a helyen. Ekkor Vova ismét odafordult hozzám, már alig bírtam ki, hogy ne nevessek.

-Szia, Vova vagyok, téged hogy hívnak? Odesszában lakom, Ukrajnában. Tudod, hol van? Budapest sokkal jobb hely. Itt szeretnék maradni. Ő Szása, Szibériából jött. Neked olyan szomorúak a szemeid, szomorúnak nézel ki. Mi a neved? Gyere, meghívlak egy pálinkumra. Nem szereted ezt a helyet? Úgy nézel ki, mint aki máshol lenne inkább.

-Szia Vova, Anna vagyok. Nem iszom. A vércsoportom nagyon ritka, C RH negatív, nem szabad alkoholt innom, mert allergiás vagyok rá.

-Húúú, de fura! Akkor nem iszunk Unicumot? Milyen az a C vércsoport?

-Nagyon ritka, általában szentpéterváriaknál fordul elő, hogyha európai nemzetekkel keverednek. A fél pétervári-fél magyar genetika sajnos ilyen.

-Félig pétervári vagy? Igen, tudom, Szentpéterváron minden máshogy van. Anyukám is onnan való! Gyere, meghívlak egy unicumra. Nem akarok visszamenni Ukrajnába, tudod? Mindenkit megkérdezek, hol élne szívesen. Te hol élnél szívesen? Ukrajna nem jó hely.

Ebben a pillanatban huppant le mellém a pult-odüsszeiát járó két barátom, pont időben. Megkaptam az üveg kólámat, mutattam Vovának, hogy ilyet iszom. Kicsit elszégyelltem magam, hogy szórakozom az emberrel, aki azon gondolkodik, hova emigráljon. Vova jól beszélt angolul, és látszott rajta, hogy művelt.

Sokáig ücsörögtünk még ott, néha beszédbe elegyedtünk velük, néha csak hallgattuk, miről beszélnek. Őszintén, nem csodálom, hogy nemzetemről miért élnek olyan sztereotípiák az interneten és a fejekben, amilyenek. Szása amellett, hogy borzasztóan részeg volt, azért megindító történeteket mesélt magáról, Szibériáról, és arról, hogyan keresi a szerelmet.

Tovább indultunk, én a táncolós bulit nem vállaltam, így elköszöntem a fiataloktól, hogy bulizzanak felhőtlenül, a házsártos józan nélkül. Soha nem volt félelemérzetem a városban, viszont hajnal kettőkor, az Akácfa utcán baktatva azon gondolkodtam, hányszor is kerülhettem haza úgy, hogy az őrangyalom végig ott járt a sarkamban, és nem engedte, hogy bántódásom essen. Kicsit zombi apokalipszis érzés volt, alig volt ember az utcán, aki magánál lett volna.

Sok tanulsága volt az estének, többek között az, hogy négy kólától ég az ember gyomra. Éhes voltam, hazafelé reflex-szerűen tértem be a Moszkván a mekibe; elcsodálkoztam. A mekis krumplinak józanon szappan íze van. Ha nem iszom, simán tudok háromfelé koncentrálni, és rajtam kívül más is érti, amit mondok. Amúgy meg szoktam szenvedni az orosz-angol-magyar tengelyt, és már két fröccs után sem vagyok benne biztos, hogy amit mondok, az épp milyen nyelven van; tegnap este jól abszolváltam a dolgot, mindenkihez azon a nyelven beszéltem, amit értett. Csoda!

Ó, Budapest, te csodás, éjjel-nappal. Azért fogom péntek-szombat éjjel az utcákat járni, hogy abszurd drámát írhassak. Meg egyszer azt is eldöntöm, hogy magyarnak vagy orosznak számítok-e.