Nehezen kapcsolom ki a szociológust magamban. A túlképzett társadalomtudós a fejemben rögtön mindent meg akar magyarázni, ennek néha engedek, néha nem. Ma kimondottan tudálékos hangulatában van, és mintha bal lábbal kelt volna, így engedtem neki, hogy témát válasszon, és néha beleokoskodjon abba, amit írni akarok.
Nagyon szeretek utazni. Nem az a megfelelő kifejezés, hogy szeretek, levegőt sem azért veszünk, mert szeretjük a folyamatot. Nagyjából tíz éve kapcsoltam világjáró üzemmódra, idén eddig 28.000 kilométer van a hátam mögött, és azon gondolkodom, hova utazzak még gyorsan el, hogy meg legyen a harmincezer.
Mi a jó benne és mi a rossz? Igen, vannak hátulütői is, csak ez a mosolygós, tengerpartos, városnézős képeken nem látszik.
Egészen kicsi koromtól az őrületbe kergettem a családot azzal, hogy este sehogy nem lehetett engem ágyba parancsolni, aztán reggel kirángatni onnan. Tinédzserkoromra az alvás és én legjobb barátok lettünk, gyakorlatilag bármennyit tudtam aludni. Az egyetemista évek kicsit távolabb sodortak minket egymástól, de a huszas éveim végén ismét találkoztunk, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk; mintha nem telt volna el az utolsó találkozás óta jó néhány év, átmulatott éjszakákkal.
Beállt a ritmus, kilenc óra naponta, és minden jó, de azért délelőtt inkább ne szóljon hozzám senki. A második kávém után már lehet bátortalan próbálkozásokat tenni párbeszédre, de az a biztos, hogy megvárjuk, míg delet üt az óra, akkor egycsapásra magamhoz térek, és a nap előrehaladtával emelkedik a hangulatom.
Nos, ha tartósan úton van az ember, mondjuk két hónapig így él, akkor ilyesmit nem engedhet meg magának. Egyrészt felborul az egész alvás-ébrenlét kör; alszik, amikor lehetősége van rá, és ahol lehetősége van rá. Például Berlinben, a reptéren, egy padon, vagy Lyonban, a buszpályaudvar mellett egy fa tövében (hangyaboly kellős közepében, mert az ember hülye, és nem nézi meg, hová teríti a hálózsákot) buszon, vonaton, repülőn, és végül már bárhol, ahonnan több, mint tíz percig nem kell felállni. Éjszakai buszozások, átszállások, sok órányi várakozás, sok minden miatt alakulhat úgy, hogy kimarad egy-két éjszaka alvás.
Kőkemény volt hozzászokni, de megszoktam. A reggeli rosszkedv magánügy; nem haraphatom le a buszsofőr fejét, amiért elkéri tőlem a jegyemet reggel ötkor, ha a busz akkor indul. Szegény ember mit tegyen, kérje tőlem a végállomáson? Kora reggel érkeztem meg Avignonba. Magam sem hittem el, húsz éve vártam arra, hogy lássam Provence-t, már ott voltam, éreztem a levendulamezők illatát, én meg duzzogva csattogtam át a Pápai Palota előtt, hogy hogy a fenébe lehet ilyen korán, egyáltalán, ki találta fel a kora reggelt, szálljon magába.
Aztán leültem egy padra, és inkább én szálltam magamba. Mirkofiam, szedd össze magad. Itt vagy, ahol mindig szerettél volna lenni, te meg komolyan azon duzzogsz, hogy korán van? Ettől a ponttól próbáltam meg máshogy hozzáállni a reggelekhez, nem mondom, hogy csont nélkül sikerült, de legalább eljutottam odáig, hogy nem veszem személyem elleni támadásnak, ha valaki reggel próbál velem kommunikálni.
Nem szeretem, de tisztelem a közhelyeket. Minden kornak megvannak a divatos bölcsességei, manapság például a hagyd el a komfortzónádat dívik. A bakancslista nem közhely, de elkoptatott, túlhasznált kifejezésnek tartom. Viszont mindkettő mögött olyan tartalom van, amit nem nagyon veszünk már észre; kiüresedtek. Naplementés képekre szerkesztettük őket, megosztottuk tízezren és elvesztették a jelentésüket. Addig ismételgettük őket, míg mantrává váltak, de a jelentésüket elvesztették.
A komfortzónámban még mindig leharapnám bárki fejét reggel 8:30-kor. Tettem egy lépést; elhagytam azt a helyet, ahol minden automatikusan működik, ahol nem kell semmin se gondolkodni, mert mindent csinálok szokás szerint. Viszont amikor megváltoznak a körülmények, alkalmazkodni kell hozzájuk, ami ebben az esetben azzal járt, hogy megváltoztattam egy rossz szokásomat. Máshogy nem tudom, képes lettem volna-e rá.
Az alkoholt, ugyanúgy a komfortzóna részének tartom. Szokás, amihez automatikusan nyúlunk, pontosan tudjuk, hogy mik lesznek a következmények, mire számíthatunk. Persze, vannak kirívó esetek, arra nem számít az ember, hogy összetöri magát italozás közben, vagy felébred párszáz kilométerrel odébb, de hát istenem, mindennek vannak mellékhatásai. Passzívan eltöltött idő, és, hát, kín, amikor ki kell találni, hogy mihez kezdjünk magunkkal a komfortzónánkon kívül. Hogyan lehet máshogy mulatni, vidámnak lenni, lazítani? Éljen a Száraz November!
A bakancslistával hasonló problémáim vannak. Olyan korban élünk, amikor a szabadidő eltöltésének számtalan módja van; irreális mindent kipróbálni. Palettáról válogatunk, az értékrendünket, a személyiségünket akarjuk kifejezni a választásiankkal. Werner Sombart írt erről részletesen, igaz, kicsit más kontextusban, de mivel okostojás vagyok, bármit összemixelek bármivel. Ő elsősorban a megszerzett javakat elemezte, nagyjából azzal a szándékkal, hogy elmagyarázza, hogyan kapcsolja össze társadalmi pozíciónkat a személyiségünkkel és egyéni kvalitásainkkal az, amit értékesnek tartunk. Azaz, hogy miért szeretne valaki Bentley-t, más meg inkább tevét, miért utazik valaki drága all inclusive nyaralásra, más meg miért mászik fel inkább a Mount Everestre. Ezek nagyjából árban ugyanott vannak, mégis teljesen mást mond el a személyiségről.
Kifelé kommunikáljuk magunkat a megszerzett javakkal. Az utazás is egy jószág, és amikor összeírunk egy bakancslistát, bele sem gondolunk, hogy a saját portrénkat rajzoljuk meg. Ezért nincs is nekem ilyen, nem akarok dönteni semmiről, alakuljon, ahogy alakul. De azt szeretem elmondani magamról, hogy hálózsákban aludtam Lyonban, a buszpályaudvar mellett, egy hangyaboly kellős közepén.
Világpolgárok, csavargók, bizonytalanok, előre!