A Fehér Torony
2018. szeptember 24. írta: mirkofiam

A Fehér Torony

Dimitrisz tetőteraszáról az egész várost belátni. A terasz nyugatra néz, a Trigoniou torony felett egyenesen az Égei-tengerre és Szalonikire. Lehet látni a Chalkidikire vezető utat, és az öböl másik partját is, Katerini városát. Esténként Szaloniki olyan, onnan fentről, mintha hatalmas, hömpölygő folyó lenne, csak víz helyett fény folyna a medrében.

Látom a teraszról a PAOK Stadiont, a Toumbát. Dimitrisz azt mondja, Szalonikiben két szuperhatalom van, a görög egyház és a PAOK. Még ital is van elnevezve a Toumbáról, habár a legpocsékabb mind közül, amit valaha kóstoltam. Említettem egy korábbi bejegyzésben, hogy  hipotézisem szerint, mindenhol van valamilyen étel vagy ital, amit csak a helyiek tudnak értékelni. Ez a mostani megfigyelés újabb lépés annak irányába, hogy doktori disszertációmat az "Európai Ízlésficam: Helyi Sajátosságok, Melyek Megkülönböztetik Egymástól az Európai Nemzeteket" címmel írjam és védjem meg.  A Toumba Libre retsina, kólával keverve. Gyakorlatilag mint a VBK csak még rosszabb. A retsina a legrosszabb dolog Görögországban, az államcsőd és az adórendszer után.

Ez a fehérbor úgy készül, mint a klasszikus fehérbor, azzal a különbséggel, hogy a hordóba aleppóifenyő-gyantát tesznek. A gyanta a fermentáció teljes időtartama alatt a hordóban van, így nyeri el a bor a végső ízét, ami olyan, mintha fenyőfát rágcsálna az ember. Igaz, sose rágcsáltam fenyőfát, de úgy képzelem, retsina íze van. Biztosan van belőle jó minőségű is, –mármint nem fenyőfából, hanem retsinából– amelyik finom, én ilyennel nem találkoztam. Szóval a Toumba Libre nem más, mint a Cuba Libre lebutított változata, amit többnyire tinédzserek isznak, illetve a PAOK szurkolók meccs közben. 

A görögök vadul szurkolnak. Érzelemből, őrülten, önkívületben. Egyszer voltam PAOK meccsen, Krasznodárban. Egy hónapja voltunk akkor együtt Pavloval. Szalonikinek két csapata van, a PAOK és az ARIS. Klubot választani itt olyan, mint hitvallást tenni valami mellett. A PAOK a görögországi görög lakosok csapata, az ARIS pedig azoké, akik az 1923-as görög-török lakosságcsere folyamán kerültek Makedóniába. Bevándorlócsapatnak mondják, bitorlónak. Dimitrisz szerint az egyetlen rossz dolog Szalonikiben. Az ARIS ellopta a PAOK sárga-fekete szín-összeállítását, egyszerűen ugyanolyan mezben kezdtek el játszani. Mérkőzést játszottak, hogy eldöntsék, kinek van joga használni ezeket a színeket. A PAOK elvesztette a meccset. Elvesztette a színeit. Én is elvesztettem a meccset a bitorlóval szemben. Tovább kell játszani, a PAOK is tovább játszott, csak fekete-fehérben.

A teraszról látom az Agórát, amit a második században építettek, területén két római fürdővel. Mármint azok maradványaival. Az Agóra sarkán van a Salumeria görög delikátesz, ahol először ettem igazi, frissen szüretelt olivabogyót és ittam tsipurrót. Látom a Rotundát, Szent György templomát. A török megszállás alatt mecsetté alakították, emiatt az épület kevert muszlim-keresztény stílusú. Miután lejátszották a meccset, hogy mecset vagy templom, most azon megy a konfliktus, hogy templom legyen vagy múzeum. Fantasztikus akusztikája van.

A várost borító utcakő szinte mindenhol mintás, márvány vagy gránit. Az egyik legjobb dolog Szalonikiben, nézni ezeket a térköveket. Mintásak, vörösek, feketék, fehérek, télen nagyon csúszósak. A modern lakóházak között, az elmúlt két-háromezer év építészeti emlékei, meglepetésszerűen bukkannak elő, a városi séta során; heverésző macskákkal, és hűsölő kutyákkal tarkítva, az évezredes romok látványa olyan, mintha színházi előadás szürreális díszlete lenne a város.

Arisztotelész, régi barátom a róla elnevezett tér közepén ül, és nézi a tengert. Ott ül télen-nyáron, hóban-fagyban, hőségben. Ő Makedónia leghíresebb szülöttje.

A teraszon ülök, és végigjáratom a szememet ezeken a helyeken, az emlékeimen. A történeteken, amik a városhoz kötnek. Elértem az út végéig, megcsináltam, amit terveztem. Nem akarok visszamenni Budapestre, tovább akarok menni. Vagy itt maradni örökre. Szaloniki nem a legszebb város, amit valaha láttam, néha azon is el kell gondolkodnom, szép-e egyáltalán. Nem is ez a fontos. Hanem hogy él, pezseg, lüktet. Nem hagy csüggedni. Ha mégis, olyankor arra gondolok, hogy Szalonikiben évtizedek óta építik a metrót. A küldetés szinte lehetetlen, mert bármerre is fúrnak, találnak valamit, ami már Krisztus előtt is ott volt, így nem nagyon halad az építkezés. Egyszer csak készen lesznek. Valószínűleg olyan metrójuk lesz, aminek az útvonalát az határozza meg, hogy merre találták a legkevesebb régészeti leletet a föld alatt. Ha harminc év múlva sem lesz kész, megkérdezem majd őket, miért nem építettek inkább felüljárókat, olyanokat, mint a berlini U-Bahn.

Dimitrisz rendező és színész; a háttérben a bástyával és az Égei-tengerrel, arról beszél, hogy szeretnem kell magamat. Hogy mindenkinek elsősorban saját magát kell szeretnie. Erről nagyon sokan beszéltek nekem az utazásom során, nagyon sokféleképpen; talán ez az út konklúziója. Dimitrisz leül mellém és arról beszél, ő hogyan rendezte el magában a dolgokat a válása után. Éjszakákon át ült, és azon gondolkodott, mivel érdemelte ezt ki. Lemegy a nap. Rám néz, fekete szemeivel, és azt mondja, nem a tökéletességet kell szeretni. Itt vagy te, egészben. Itt van az, ami fehér és fekete benned. A fekete is te vagy, szeresd. Nincs fény árnyék nélkül és a legnagyobb hülyeség amit tehetünk, hogyha gonosszá tesszük az árnyékot és küzdünk ellene. Nem tagadhatod le. Van lábad, van szemed, van hajad, és van fehér és fekete éned. És amikor látod magadat, egészben, egyszerűen adj hálát azért, hogy létezel. Hogy a Föld gazdagabb lehet azzal, aki te vagy.

Teátrális volt. Mintha a Hairből az I got life című dalt musical helyett görög drámában játszanák.

A Fehér Tornyot, a Lefkosz Pirgoszt nézem a teraszról. A 15. században építették, a török megszállás idején. Olyan időszaknak állít emléket, amire a görögök nem szívesen emlékeznek, és mégis ez a város központi látványossága; persze eldugni amúgy sem tudnák hova.  A város kulturális negyede a torony köré épült. Történetének voltak dicstelen periódusai is, üzemelt börtönként és rengeteg kivégzést hajtottak végre benne. Ettől függetlenül az idegenvezetők nem úgy kezdik mondókájukat a toronynál, hogy rémségek kicsiny tárháza. Ma múzeumként működik, a szép és dicső dolgok mellett emléket állít a könnyeknek, szenvedésnek és a fájdalomnak is. Mert így egész az élet.

Én vagyok a Fehér Torony

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://dosvidaniyaanna.blog.hu/api/trackback/id/tr3214231469

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása