Vagy fonal. Mindig zavarba jövök azoktól a szavaktól, amiknek két alakja van, nem tudom, melyik a jobb, melyiket kéne használni, melyik a helyesebb. Hotelben vagy hotelban? Hova vagy hová? Zsemle vagy zsömle? Fonal vagy fonál?

A kedvenc pulcsim halványlila. Anyukám kötötte nekem, legalább tizenhat évvel ezelőtt, de az is lehet, hogy régebben. Ejtett vállú, mintás. Nem ismerem a kötésmintákat, nem tudom, mi a neve ennek a technikának. Nagyjából olyan, mintha kristályváza lenne – már a mintája. A lilának pedig pont az az árnyalata, amitől tökéletesen zöldnek látszik a szemem. Van valami színelmélet, kontrasztok, vagy hasonló, színek hogyan mutatnak egymás mellett. Meg sem próbálok úgy tenni, mintha értenék hozzá, csak rémlik valami. Ez az az árnyalat amitől tisztán zöldnek látszik az amúgy meghatározhatatlan színű szemem.

Egy darabig éjjel-nappal hordtam, utána elkezdtem félteni, mi van, ha elkopik, mi van, ha kinyúlik. Csak kézzel mostam, és nem mentem benne olyan helyre, ahol büdös lesz; hogy ne kelljen gyakran kimosni. Aztán már evéshez is levettem, nehogy foltos legyen. Nem mintha nem tudnék kultúráltan enni, de jobb az elővigyázatosság. Ilyen pulcsija csak egyszer van az embernek életében. Legalább öt éve nem volt rajtam, már ereklyének számít, többé nem vehetem fel.

Októberben koncertre mentem. Évek óta vártam ezt a koncertet, Leningrad, a Zenit arénában! Kétezertíz körül hallottam először Leningrad dalt, azonnal beléjük szerettem. Szárnyalóan magas gondolatok, hihetelenül pontos társadalomrajz, útszéli stílusban. Azonnal rajongó lettem, minden számukat ismerni akartam. Pár évre rá, amikor rajongásom tetőfokára hágott, kitaláltam, én Leningrad koncertre akarok menni a Zenit arénába. Akkor ez még elképzelhetetlen volt, ez az októberi koncert volt az első zenei esemény, amit a pétervári csapat stadionjában tartottak. Életem végéig emlékezni fogok rá, egy rakáson volt minden, ami jelképezi Oroszország kulturális fővárosát.

Koncert előtt kicsit bajban voltam az outfitemmel. Ugyan ritkán problémázom azon, hogy mit vegyek fel, de a piros kabát, amiben kimentem, határozottan meggondolatlanság volt részemről. Koncert előtt ledermedtem: nem mehetek a Zenit arénába piros kabátban, ki fognak dobni. Ez olyan, mintha lilában masíroznék be a Fradi stadionba. A pétervári színek a kék árnyalatok, hogy lehetek ennyire ostoba! Fél órányi rágódás után rávetettem magam apám ruhás szekrényére, gondolván, csak találok benne valami használható kék kabátot. Nem találtam, csak feketét. Annyira megszerettem a dzsekit, hogy le is nyúltam, remélem, nem veszi észre. Bár ő ezt a dzsekit úgyis csak nyáron hordja, szentpétervári nyári dzseki. Áprilisban visszacsempészem, és senkinek nem fog feltűnni semmi.

Ott és akkor nagyon sajnáltam, hogy nincs nálam a lila csodapulcsim, mert kéknek is majdnem elmenne. Az a darab pontosan olyan ereklye az életemben, mint amilyen ez a koncert volt – végül tetőtől talpig feketében. Ahogy koncert után kijöttem az arénából, és megcsapott a hideg balti szél, vágyakozva gondoltam a lila pulcsimra.

Egy kötött sapkáról jutott mindez eszembe. Volt valami határozott célom azzal, hogy ezt elmesélem, de valahol útközben elvesztettem a fonalat.