Megérkeztem, ahová akartam. Idefelé tartok két hónapja. Elfáradtam. Fizikálisan is, mentálisan is. Ma reggel arra ébredtem, hogy Zeusz dühöng; annyira másképp hangzik az ég dörgése Ithakán, hogy valóban, látom magam előtt a szakállas öreget, aki azon morgolódik, hogy megint elfogyott a kávé, így nem fogja tudni meginni a reggeli freddo espressóját. A dörgésből legalábbis erre következtettem; nem dührohamos dörgés volt, inkább csak olyan morgolódós.

És abban is biztos vagyok, hogy freddo espressot iszik, ugyanis ennél jobb kávé a földön nincs. A legviccesebb az egészben az, hogy voltaképp, a hideg kávé olasz találmány, de az olaszok kitalálták, nem tetszett nekik, nem is nagyon isszák. Ellenben keleti szomszédaik átvették a receptúrát, és tökélyre fejlesztették; igazán göröggé tették. Szerintem senkinek nem újdonság, hogy nagyon szeretem a kávét, de mégis, minden kávék közül számomra a freddo a császár. Az első, teljes görög mondat (persze csak azután, hogy megtanultam mindenkit elküldeni melegebb éghajlatra) az volt, hogy kérek egy freddo espressot cukor nélkül, kicsi tejjel. Egyébként ennek a mondatnak varázsereje van, mert ilyenkor vagy meghívnak a kávéra ezek a jóemberek, vagy kapok valamennyi kedvezményt. Nagyon örülnek a görögök, hogyha valaki a saját nyelvükön szól hozzájuk és nem angolul.

Szóval, ahogy konstatáltam, hogy kávé miatti dühöngés okán eső esik, visszaaludtam. Igazán elpocsékolt időnek élném meg, ha ezen a szigeten azzal tölteném az időmet, hogy lustálkodom. Az elmúlt egy hét annyira gyorsan zajlott le, hogy szinte csak villanásnyi képekre emlékszem; nem aludtam túl sokat, izgultam, hogy mindent elérjek, hogy minden meglegyen, hogy sikerüljön, legyen szállásom, elérjem a kompot, fel tudjam vinni a gépre a hátizsákomat, és ne kelljen feladni 

Az előbb még az Alpokban ültem, Tündi barátnőm konyhájában és a szertartásos tükörtojást ettem, miközben jegyeket, kompokat, lehetőségeket böngésztem, most meg itt ülök az erkélyen és pötyögök. Ahogy kanyarogtam lefelé az Alpokból és néztem az elsuhanó tájat, rengeteg minden járt a fejemben. Megláttam épületeket, előhívtak emlékeket, érzéseket..Ezalatt a két hónap alatt arra jöttem rá, hogy az utazás eszményi módja a busz, és ahogy nézem a tájat és faljuk a kilométereket, az olyan üzemmódra kapcsolja az agyamat, mint semmi más. Valahogy az, hogy egyszerre vagyok mozdulatlan és mégis mozgok, bekapcsolja a zen üzemmódot, én meg egyszerűen csak hagyom kavarogni a gondolatokat.

A Francia Alpokban vészeltem át a nyár legmelegebb időszakát- míg Európában tombolt a forróság, én kapucnis pulcsiban és melegítőben vacogtam a hegytetőn. Les Deux Alpes, ahol voltam, nem város- hanem station, azaz egy síállomás. Sífelvonóval mentünk le kétszer abba a kicsi faluba, amelyikhez hivatalosan tartozik: Venosce-ba.  Ha itt laknék, biztosan nem gondolkodnék fitnessen soha; az Alpok maga a fitness. Jó levegőn az ember mászkál fel-le; időnként megáll kiköpni a tüdejét, rácsodálkozik a tájra, bámbulja a képeslapra illő házikókat, hallgatja a csendet és megy tovább. Ilyen hely az Alpok. Mintha egy tündérmesekönyv dobta volna ki magából, hogy "ezzel nem tudok mit kezdeni, senki nem fogja elhinni, hogy ilyen színű víz létezik, na, hova tegyem, jé, itt magas hegyek vannak, itt pont jó lesz" és lerakta. 

Mindenkinek ajánlom a helyet, aki menekülne a meleg elől, de nem tudja, hova. Les Deux Alpes 1600 méter magasan van, és mivel van egy gleccserük 3000 méteren, nyáron is lehet síelni. Nem vagyok szakértő, de megtudtam, hogy van, aki jobban szereti a nyári havat, mert más az állaga. Ugyan tényleg nem tudom, mi kell ahhoz, hogy valaki síelni akarjon akkor, amikor az emberek többségének csak tengerparton és hideg koktélokon jár az esze- úgy tűnik, ehhez sportembernek kell lenni. Szóval a nyári hó más, mert kásásabb, amiből nem tudom, mi következik, ha Kásás Tamás lennék, biztos nyáron akarnék síelni.

És mégis, minden szépsége ellenére az Alpok nem azért vált az egyik legkedvesebb emlékemmé ebből a két hónapból, mert nagyon sok szépet láttam; hanem az emberek miatt. Les Deux Alpes már nincs messze az olasz határtól, rengeteg olasz jön ide síelni (meg zajongani). Azért érkeztem ide, hogy meglátogassam egy barátnőmet- a bónusz az volt, hogy Tündi mellé járt egy Anikó is. Mi voltunk a lánykollégium. Együtt sírtunk együtt nevettünk, néha annyira hogy izomlázam lett másnapra. Hogy min? Hát, arra már nem emlékszem; azt hiszem, nagyjából bármin. Ez a hely komédia, egy vígjátéksorozat; szóval ha esetleg van valakinek producer ismerőse vagy valami ilyesmi, van nagyon jó ötletem, miből lehetne sorozatot forgatni. A karakterek, a tájak, a szituációk abszolút filmre kívánkoznak. 

Így aztán ott is ragadtam igen hosszú időre. Jó volt egy kicsit úgy létezni, hogy közegem van, helyek vannak ahova be lehet menni. Mármint közeg mindehol van, és helyekre is be lehet menni bárhol; de más, hogyha az ember bemegy valahová, valakihez, meghatározott céllal, például megkérdezni, hogy mit kell venni a boltban. Furán hangzik ez, de egy pillanatra meglegyintett a hétköznapok szele- a legjobb értelemben. Úgy éreztem, van itt dolgom. Tudatosítanom kellett magamban, hogy nincs- én itt látogatóban vagyok.Ha nehezen is, de rávettem magam a folytatásra. Ami ezután következett, az nagyjából egy színes massza a fejemben.

Milánóba érkeztem, melegem volt, csak egy éjszakát maradtam. Voltaképpen csak átszállni akartam, de inkább béreltem hostel ágyat, arra gondolván, hogyha nem alszom, akkor olyan hulla leszek, mire Pisába érek, hogy élvezhetetlen lesz az ott töltött idő. A hostel elég részletes leírást küldött arról, hogy a buszpályaudvarról hogyan jutok el a hostelbe- de mégsem volt elég részletes, ebből pedig az következett, hogy ha már  Milánó belvárosát nem is láttam, de a külvárosát megvizsgáltam jó alaposan, többször elhaladva ugyanott. Aranyosak voltak az emberek, mindenki segíteni akart, csak rém igyekezetükben hárman küldtek rossz irányba. Elérkezett a holtpont, ahol  már annyira fáradt voltam, hogy csak le akartam ülni és sírni; amikor megláttam egy fiatal párt, akik kutyát sétáltattak. -Ők biztos helyiek, ismerik a környéket- gondoltam magamban, és már rohantam is, hogy megkérdezzem őket, hol találom a Via Luigi Zoiát. Alig akartam elhinni, de ránéztek a telefonomra, és oroszul álltak neki megvitatni, merre lehet a hostel. Felajánlottam, hogy akkor angol helyett kényelmesebb lesz az orosz- na, itt már hatalmas cimborák voltunk, a srác átvette a hátizsákomat, és megtalálták nekem a hotelt. Sajnos a nevüket sem kérdeztem meg, de nagyon hálás vagyok nekik, mert nélkülük valószínűleg feladtam volna, és az utcán alszom. 

Javaslom, hogy aki nagyon nem találja az utat, kutyasétáltató embert kérdezzen, mert ő nagy eséllyel ott lakik valahol a közelben, és mivel sokszor sétál, ismeri a helyi viszonyokat. 

Reggel elindultam visszafelé a pályaudvarra, és világosban, kipihenten konstatáltam, hogy nagyjából 700 méteren sikerült úgy eltévednem, hogy abból 3 órás bolyongás lett. Sebaj, Odüsszeusz három sziget között tévedt el 10 évre (jóóóó, azért a pikkelő Poszeidón határozottan nehezítő tényező volt).

Vártam a buszomat, rengeteg időm volt, nézegettem az embereket. Felfigyeltem két, nyolcvan év körüli hátizsákos nénire. Annyira hihetetlen volt a látvány, hogy először elsiklott felettük a tekintetem, aztán rögtön vissza is ugrott, amint az agyam felfogta, mit is látott. Néztem őket, hogy, nahát, de menők! Beszélgettek. Közelebb mentem. És, ki találja ki, milyen nyelven beszéltek? Oroszul! Jól meg is mondtam nekik, hogy ilyen menő dolgot, mint ők, még az életben nem láttam. Leültem, beszélgettünk egy órát; ez a két néni a padon az én abszolút példaképem. 75 évesen járták végig az El Caminót gyalog! És ahogy közelednek a nyolcvanhoz, már csak kisebb túrákat vállalnak, húsz kilométernél nem mennek többet. 8 kilós hátizsákkal. Anélkül mennek! Egyikükkel telefonszámot cseréltünk, azt mondta, ő bárhol ott terem Európán belül egy pillanat alatt, ha valami bajom van, hívjam. Ha nem lenne elmentve a száma a telefonomban, és nem lenne ott a szelfi, amit csináltunk, biztos lennék benne, hogy valójában eltévedtem Milánó utcáin, valaki fejbekólintott és csak vizionáltam az egészet.

Pisába érve megkönnyebbültem konstatáltam- ez nem egy megapolisz. Nem tudom, miért számítottam arra, hogy ez a város nagy, és a torony is nagy; nem az. Volt egy estém turistáskodni, fürdőztem a látványban. Toszkána és Provence nem sokban tér el egymástól, jellegre, hangulatra nagyon hasonlóak Csak míg a franciák nagyon jók abban, hogy állagot óvjanak meg, addig az olaszok inkább abban jók, hogy feldíszítsék a romokat. Mindkét tájegység nagyon a szívemhez nőt de mindkettőn voltaképp csak átrohantam; jövő nyárra tervezem a túrát, amikor minden kavicsot megnézegetek ebben a két régióban.

Leültem egy helyen pizzázni. A pincérnő kérdezte, egyedül vagyok-e..Mondtam, hogy igen. Kérdezte, leszedje-e a második terítéket. Mondtam igen, nem szándékozom két villával pizzát enni. Kiült az arcára a szánalom, akkor egy pillanatig nagyon rosszul éreztem magam. Mintha egyedül utazni szánalmas lenne. Ebből az következett, hogy őszibaracklét kértem- a nagypapám mindig az vett nekem; az őszibaracklé ízében a családom van ott. A védettség érzése. Szép estém volt, ettem csokifagyit is, belezavartam vagy hetven turistafotóba,és nem készült rólam "elkapom a tornyot" fotó.

Felszálltam Pisában a gépre, addigra minden idegességem elpárolgott, mindent elértem, amit kellett, mindjárt Görögországban leszek, ott minden elsimul, megoldódik. Kértem egy kávét út közben. A steward ránézett a bankkártyámra és megkérdezte: Ön magyar? Hát, így történt, hogy a lábam annak a mondatnak a kíséretében érintette meg ismét Görögország földjét, hogy "Üdvözöljük Görögországban".

Leszálltam. Megláttam a görög zászlót, és elsírtam magam. Akkor jött ki sok-sok hét feszültsége, féltem a a pillanattól, amikor először hallok görögöket beszélni magam körül. Eddig számomra Görögország egy volt Vele, és ezért is kellett idejönnöm.

Nem lehet. Szeretem ezt a helyet és saját élmények kellenek. Részint ezért is választottam Ithakát célpontnak, részint pedig Odüsszeusz miatt. Részint pedig egy vers miatt, melynek nem annyira vagyok elégedett a magyar fordításával, de azt hiszem, a lényeg érthető. Ez csak egy részlet, a teljes vers Konsztantinosz P. Kavafisz: Ithaka

 "Járj be minél több egyiptomi várost, 
s tanulj tudósaiktól szüntelen. 
Csak minden gondolatod Ithaka legyen; 
végső célod, hogy egyszer oda juss, 
de ne siess az úttal semmiképp. 
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út, 
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten, 
az út aratásával gazdagon, 
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad. 
Neki köszönöd a szép utazást, 
mit nélküle sosem tehettél volna meg, 
hát mi mást várhatnál még Ithakától?"

Kétszeres jelentésű ez; Ithaka nem is annyira hely, mint inkább tudatállapot. Ezt tudom. A fizikai megérkezéssel akartam előidézni magamban azt, hogy bent is elérjek Ithakába; a helyre, ahol ott vagy, ahol lenned kell. Ez volt ennek az útnak a lényege. Azt hiszem, ha nem is érkeztem meg még, de a partokat már  látom.

Nemsokára indulok tovább. Jön az epilógus; egy helyre még el kell mennem, mielőtt visszatérek Magyarországra.