Három hete vagyok itt, lassan teljesen belerázódom… Időnként fura elképzelni, hogy máshonnan jöttem, és nem is olyan rég, időnként meg egyszerűen nem értem, mit keresek egy számomra vadidegen helyen. Szeretem, hogy sokan vannak körülöttem és nincs egy unalmas pillanat sem; nem szeretem, hogy sokszor beszélnek franciául, amit rajtam kívül szinte mindenki ért. Nem szeretek ülni, mint egy kuka, és nem érteni, mi történik körülöttem. Szeretem, hogy az emberek segítőkészek, de tényleg, a boltoktól elkezdve az egyetemen át a hivatalokig, de nem szeretem, hogy sokszor, ha tömeg van, az emberek lökdösődnek, és látszik a város közlekedés kultúráján, hogy nincs metró. Tézisem szerint minden olyan városban, ahol van földalatti közlekedés, kialakul egy egyezményes sorrendje a bármiféle ajtóknál való közlekedésnek: először azok mennek, akik kifelé igyekeznek, utána azok, akik befelé. Na, itt semmi ilyesmi nincsen.

Szeretem az ételeket. Érződik a Kaukázus közelsége, az ember bárhol eszik, mindennek van egy kis kapros-korianderes mellékíze, a hamburgernek, a gyrosnak, a pizzának, a ketchupnek, mindennek. Nem szeretem, hogy a zöldségek teljesen vízízűek, csukott szemmel nem tudnám megkülönböztetni a paradicsomot és az uborkát, maximum az állaguk miatt. Szeretem, hogy van egy rakás féle túrós desszert, köztük a külföldre szakadt magyaroknak oly gyakran hiányzó túró rudi is, csak itt máshogy hívják. Szeretem, hogy van belőle csokis, kókuszos, sima, hogy van ezerféle, és csak azért nem írom le, hogy még jobban is ízlik, mint az otthoni, mert lehet, megfosztanának magyar állampolgárságomtól.

Szeretem a kolit, szeretek hajnali háromkor ülni a konyhában a koreai lányokkal és arról beszélgetni, hogy milyen a kapcsolata Észak- és Dél-Koreának. Szeretem, hogy mindenki kicsit rosszul beszél oroszul és a félreértésekből szállóigék keletkeznek. Szeretem, hogy kórusban kérdezzük, ha nem értünk valamit, hogy Pacsimúúúúúúúúúúú? (miért) és a válasz, ha végképp nem értjük egymást, az lesz, hogy Patamusto tufli. (mert cipő) Nem szeretem a csótányokat, nem szeretem, hogy mindenhol ott vannak, és egyenként legalább akkorák, mint egy elefánt. Nem szeretem, hogy folyton eltűnik az összes kiskanál a konyhából, és ott állok a Mátrixból oly jól ismert mondattal „nincs kanál”.

Szeretem, hogy itt az emberek átlag testmagassága annyival nagyobb, hogy szinte átlagosnak érzem magam. Szeretem, hogy alig érem el a villamoson a kapaszkodót. Szeretem, hogy van futópálya, és egy tó a kollégium mögött. Szeretem a nárciszokat a kollégium előtt. A nárcisz a kedvenc virágom, mintha csak nekem ültették volna őket. Minden nap, amikor elindulok az egyetemre, jó kedvem lesz tőlük. Nem szeretem az esőt. Nem szeretem, hogy annyira rossz idő van, hogy a városból még alig láttam valamit. És nem szeretem a honvágyat sem.