Szigetszentmiklós gyerekkorom helyszíne. Elemezve az eddigi írásaimat: a többsége múltbatekintő. Önreflexiónak és hasznos időtöltésnek szántam ezt a sorozatot, amivel leköthetem végtelen sok energiámat és időmet, ami felszabadul a száraz november miatt. Szövegek, amik megjelennek a fejemben, amiket leírok, amiket formálok, és amik engem formálnak. Amin mások mulathatnak. Mostanra lett mintám, amin látom, működik a tervem, az önreflexió része mindenképpen. A szövegeim alapján, téma szerint az összetétel így néz ki: hetvenöt százalék múlt, húsz százalék rózsazsín felhő, öt százalék spleen. Nem rossz arány, nyáron rózsaszín felhő nem volt, a spleen és a múlt mindent elárasztott. A mai bejegyzés is a múltba néz, valamennyire. Kicsit meg meghökken a jelenen, hogy javítsam a statisztikát.
Huszonöt év telt el azóta, hogy utoljára elsétáltam Szigetszentmiklóson a Duna partjára. Soha nem egyedül mentem, mindig a nagypapámmal sétáltunk arra. Az utóbbi másfél évben, mióta meghalt, egyre többet jár a fejemben, hogy el kéne sétálni a Kéktó felé. Ma elmentem. A Kéktóról azt kell tudni, hogy se nem kék, se nem tó, hanem egy sportpálya, ahol gyereknapokat, koncerteket rendeznek, van kosárlabda pálya, lehet futni, meg bandázni is. Mármint futni bárhol lehet, de itt van kiépítve futópálya.
Nosztalgiázni terveztem, ehhez képest eltévedtem. A kettő mondjuk nem zárja ki egymást, de aránylag nehéz visszavágyni a múltba ott, ahol először jársz életedben. A döbbenet akkor következett, amikor rájöttem, nem tévedtem el, a lábaim emlékeznek, automatikusan jó irányba vittek, csak a felismerhetetlenségig megváltozott minden. Ott vagyok, ahol akartam lenni, csak nem egészen.
2010-ben Szentpétervárra utaztunk a nagyanyámmal. Utazás előtt nosztalgiával gondoltam vissza a plombirra, ami a kedvenc fagyim, a hatalmas piactérre a lakásunkhoz legközelebb eső metromegállónál, a zsibvásárra, a kis trafikokra, a buszokra, az illatokra. Már alig vártam, hogy kezemben legyen egy tölcsér, abból a bizonyosból. A megérkezés másnapján hosszú idő után először indultunk el a belvárosba, és döbbenten álltunk meg a Ladozsszkij Pályaudvarnál. Én már készítettem magam a fagyira, aminek a tetejét csak egy darab papírral ragasztották le, voltaképpen belenyomták a fagyiba. Tálcáról árulták a metróállomás épületének sarkán. Ostya pohár, teletöltve isteni tejszín, csoki, vagy creme brulee ízű fagyival.
Viszont volt egy kis bökkenő: eltűnt a piac. Helyette két óriási bevásárlóközpont tornyosult előttünk, tézisünk szerint eltakarva a piacot és a metrómegállót. Végül rájöttünk, nincs már piac, és a metrómegálló is be lett építve. A hely, ahova vágytam, már csak a fejemben létezett.
Ekkor még nem sejtettem semmit, nem gondoltam, hogy a piac eltűnése végzetesen befolyásolja a fagyim sorsát is. Valószínűleg nem nehéz kitalálni, mi történt: fagyi már nem létezett abban a formában, ahogyan emlékeztem rá. Én azért még majdnem két hétig kerestem, hátha találok, nem fogadtam el, hogy nincs már. A város majd' összes fagyiárusát rettegésben tartottam, stresszeltem azzal, hogy kérdezgettem, van-e papírral leragasztott tetejű fagyi. Mintha egyik-másik próbált volna valamit magyarázni, de a nemleges válasz elhangzása után már robogtam is tovább. Persze bele is nézhettem volna a fagyis ládákba, de annyira megszállottan kerestem a múltat, hogy nem vettem észre azt, ami ott volt az orrom előtt. A vége happy end, mert apám megsajnált. Egy darabig nézte, ahogy keresem a tegnapi napot, aztán végül elment a boltba és vett nekem fagyit. A könyhában ültünk, bontogattam a csomagolást, elégedett voltam. Ő pedig elmesélte az elmúlt tizenöt év történetét Szentpéterváron. Nem voltam ott, azt hittem, megállt az idő. Azt is kérdezte, azzal azért képben vagyok-e, hogy Jelcin helyett már Putyin van.
Szigetszentmiklóson is minden beépült. A Dunát alig találtam meg, sajnos a kedvenc fűzfám is eltűnt, pedig nagyon vágytam ücsörögni a tövében. Az idő előrehaladtával egyre kevesebb az üres, funkciótlan tér. Ez lehet jó is, meg rossz is, távol álljon tőlem a régen minden jobb volt típusú nosztalgia. Merthogy, bezzeg az a fehér, nem is tudom minek nevezzem, színpad, teljesen funkciótlan szocreál borzalom, a Kéktó közepén, na, az megmaradt, az nem tűnt el sehová. Ott áll, ahogy ott állt huszonöt éve is, és nem tudom, miért tették oda, ahogy nem tudtam huszonöt éve sem. Háttérnek lukas, színpadnak béna, dísznek ronda.
A múlt olyan hely, ami már csak a fejünkben létezik. A lényeges dolgok megmaradnak, de az összkép egészében átalakult. Változtatni kell az arányaimon, több rózsaszín felhő, akár lehet több spleen is, de kevesebb múlt. Holnap jósdát nyitok!