Amúgy is nehezen ment, nem volt jó bejegyzés. Rémesen zavaros fejtegetés arról, hogyan állnak össze a részek egésszé, mi a tovább oszthatalan rész, benne volt Örkény István is, meg valamit a prímszámokról hadováltam. A címe Miniatűr volt. Mármint az volt a címe, hogy Miniatűr. Utánanéztem a prímszámoknak, kitaláltam egy majdnem jó párhuzamot a miniatűr szobrokkal, de erről később.

Úgy kezdtem, hogy kéne írnom egy cikket Barcelonáról, pontosabban meg szeretném írni, és megnéztem a fényképeket, amiket ott készítettem. Persze, amúgy is az egyik kedvenc témám azon élcelődni, hogy mekkora fotós antitálentum vagyok, de azért Barcelonában csúnyán alulmúltam önmagamat. A helyzet az, hogy minden hülyeséget lefotóztam, de semmi felismerhetőt. A Sagrada Familiáról kettő képem van, papagájokról kábé hetven. Hosszan elemeztem, vajon van-e értelme megírni egy cikket, aminek az a címe, hogy "Barcelona százhúszor öt centimétere meg hetven papagáj". Mindegy is. Amikor vicces akarok lenni, de spontán nem megy, elkezdek beszélni a fényképezésről.

Aztán arról írtam, hogy Három nővért játszottunk, de erről írtam már százszor, gondolkodtam rajta, jó lenne most mást felhozni példának, mert olyan unalmas leszek, mint a nagypapa a Bazi nagy görög lagziban, az ógörög párhuzamaival. Nem unalmas, hanem inkább vicces. Nevetséges. Szóval, ezt palástolandó, elővettem valami gimiből felrémlő irodalmi terminus technicust, hátha attól okosabbnak fogok látszani. Vagy legalább a szövegem kevésbé unalmasnak. De éreztem, hogy a trágyadomb az trágyadomb, akkor is, ha masnit teszek a tetejére. A lényege annyi volt, hogy Csehovnak voltak nagyon okos mondatai, amik önmagukban tudták képviselni a mű egészének szellemiségét, mi meg újrarendezgettük őket, és még így is visszaadta a mű eredeti hangulatát, de ez nem csoda. Mert Csehov tehetséges író volt, átgondolta, hogy mit ír le, nem írt valamit csak azért, hogy írjon valamit.

Hogy Örkény Istvánról mit írtam, arra nem egészen emlékszem, azt hiszem, azt elemeztem az Egypercesei kapcsán, hogy nem osztható tovább részekre, mint ahogy Mekk Elek szobra sem, mert kicsi és tömény, nem úgy, mint a Sagrada Familia vagy Csehov. Mert azokból ki lehet venni részletet, a templomnak érdemes csak a tornyát lefotózni, Csehov egyes mondatai is teljesen megállnak magukban, viszont Mekk Elek minden részlete szükséges ahhoz, hogy Mekk Elek maradjon. És itt machináltam valamit a prímszámokkal, valami osztható, nem osztható, dimenzióban. Nagyon szenvedhettem vele, mert most a leghalványabb fogalmam nincs róla, hogy akartam elosztani Mekk Eleket eggyel, vagy önmagával.

Magasan szárnyaló filozófiám következő eleme egy kistini koromban elkövetett baklövés volt. Egyszer szétszabtam anyukám farmernadrágját, hogy varrjak belőle egy patchwork teknőst, de félbehagytam a  munkát, meguntam. Ebből semmi nem következik, csak az, hogy nekem van egy fél farmerteknősöm, anyukámnak meg egy fél farmernadrágja. Filozófia nuku.

Szenvedtem, na. Azon töprengtem, hogyan fejezzem be az írást, minek a részeit elemezhetném még, versenyben volt a Lada Samara A/C pumpája, meg az ötszáz darabos puzzle-em is. Ilyenkor szoktam megnézni a bejegyzés előnézetét, mert úgy jobban látom az összhatást, mint a szerkesztőfelületen. Beleolvasok, és látom, mi hiányzik, hogyan folytassam.

Rányomtam a mentésre, a blog.hu pedig megoldotta helyettem a válságot. Eltűntette az írást, hálistennek nyoma sem maradt, sem historyban, sem sehol máshol. Már pont azon gondolkodtam, mi a rosszabb, nem kitenni semmit, vagy kitenni valamit, ami kocsmafilozófiának sem megy el, de legalább tele van tűzdelve neolatin jövevényszavakkal. Utoljára az egyetemen csináltam ezt, ott bejött, ha egyszer nekiállok disszertációt írni, a módszer ugyanez lesz.

Ja, amúgy a Kolodko kiállítás cuki, mindenki nézze meg, aki teheti, az volt a bejegyzés apropója. Ez alkalommal a technika ördöge a technika angyala volt. Búcsúzóul a kedvenc haikum:

Széthulltam arra
az egy darabra, ami
mindig is voltam.