Tegnap kérdezték, hogyan szerkesztem az írásaimat. Miként rendezem az időbeliségét. Szerkesztem? Én?  Döbbentem meg. Nem rendezek én semmit, sehova. Azt írom, ami foglalkoztat, variációk egy témára. Gondolok valamire és leírok mindent, ami eszembejut róla. Úgy, valamilyen sorrendben. Ha van kronológiai, akkor olyanban.

Viszont ma semmit nem gondolok, vagy inkább túl sok mindent; ezért teszek egy kísérletet. Megnézem, mi történik, ha asszociatív sorrendben írok. A kiindulópont az a probléma, ami jelen pillanatban foglalkoztat, meglátjuk, hová lyukadunk ki a végén. Káosz kapitány a kormánynál, öveket kérjük becsatolni!

Van egy cikk, amit be kellene fejeznem. Nem én írom, csak szerkesztem, a szöveg nem rossz, nincs vele különösebb teendőm. Viszont kaptam hozzá egy rakás képet, méretezni kellene őket, de hát a francnak sincs hozzá kedve. Ezerkétszázas szélességet kérünk, mert az mutat jól a honlapon, de senki nem tartja be. Ezért az újságíró munkám leginkább is képméretező munka. Vagy képkeretező.

A Fehérvári úton van egy kocsma, a Rege. Első három egyetemi évem nagy részét ott töltöttem. Az egyetem Duna felőli frontján találkoztunk a barátnőmmel minden nap, hogy együtt menjünk be órára. Az esetek igen nagy hányadában az lett a vége, hogy együtt mentünk be – a kocsmába. Nem messze a Regétől van egy kulcsmásoló és képkeretező, ami előtt elhaladtunk, a Rege felé menet. Viki egyszer megkérdezte, hogy nem veszünk-e képet. Azt mondtam, nem, most nem veszünk, nincsen rá keret.

Nem tudom, hanyadik kulcsot másoltattam, mert anyukám mindig beletöri a zárba. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, mert én csak úgy tudom bezárni az ajtót, ha beledőlök teljes testsúlyommal és húzom, miközben forgatom a kulcsot, ő meg egészen egyszerűen fogja magát és beletöri. Évente kettőt-hármat. Egyszer, amikor ki akartam nyitni az ajtót, és szokás szerint fogtam a kilincset, húztam az ajtót, a kilincs megadta magát, a kezemben maradt, én meg hanyattestem az udvaron. Nem látta senki, szerencsére, de a kilincset visszatenni nem tudtam. Egy kollégámat hívtam, hogy szerelje meg.

A nagyapám bármit meg tudott szerelni. Amit ő nem tudott működésre bírni, azt ki lehetett dobni, a biztos jele volt annak, hogy szemét. De ő nem dobta ki, nem dobott ki semmit. Elromlott egy lámpa, és Pepi nem tudta megszerelni. Levitte a pincébe, ahol évekig, talán egy teljes évtizedig állt. Aztán egy napon elromlott a következő lámpa is. A két használhatatlanból csinált egyet, ami tökéletesen működött.

Nagyon szerettem rajzolni gyerekkoromban. Királylányokat, unikornisokat, lányos dolgokat. Pepi meg Koncz Zsuzsát szerette nagyon. Egyszer rajzoltam egy királylányt, nagyapám a kezébe vette a rajzot, és azt mondta, ez a királylány majdnem olyan szép, mint Koncz Zsuzsa. Kezébe vette az RTV részletest, aminek Koncz Zsuzsa volt a címlapján. A rajzom mellé tette, és azt mondta, keressem meg az apró különbségeket. Néztem, néztem, persze, jó sok különbséget láttam, de nem értettem, ő mire gondol. Ekkor rábökött a címlapra, és azt mondta: –Látod, milyen szép kerek feje van Zsuzsi néninek? A királylánynak akkor miért lapos a buksija?– Onnantól fogva rajzoltam kerek, nem pedig laposfejű embereket.

Nem tudom, hogy szeretem-e a perzsa macskákat. Azt hiszem, nem annyira. Lapos a fejük, mármint az arcuk, az enyém is az, de azért nem annyira, mint egy perzsa macskának. A mi macskánk félperzsa volt, vagy talán egynegyed. Nem, nem dőlt el, és nem, nem negyedeltünk fel egy perzsát. Picit volt laposabb az arca a normál házimacskáénál, szép, nagy, zöld szemei voltak, és borzasztóan utálta az emberket. Csak minket nem utált. Vagyis, minket legalább megszokott. Perzsiában meleg van. Miért perzsa a perzsa macska? Nincs melege a hosszú szőre alatt? Vagy más miatt hívják így?

Mindent meg lehet szokni, minden éghajlatot meg lehet szokni. Állítólag. Nem tudom, hozzá tudnék-e szokni a hideghez, Szentpéterváron. Az esőhöz, sárhoz, hóhoz; hogy folyton koszos lesz a cipőm. Feszengek, ha koszos cipőben kell kimennem az utcára. A nagyapámtól tanultam ezt is, minden reggel, mielőtt kilépett az ajtón, fényesre suvickolta a lábbelijét, megfésülte a haját, úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Maximalista volt, nem, nem volt maximalista, egyszerűen csak mindent a lehető legjobban csinált. Vagyis az én emlékezetemben így él.

Én is szeretnék mindent a lehető legjobban csinálni. Vártam, hogy egyszer legyen olyan állásinterjúm, amin felszólítanak:

-Nevezze meg három rossz tulajdonságát!

És én válaszolhatom ezt:

-Mivel maximalista vagyok, elmondanám az összeset!

A fejvadászok szerint nem ajánlott maximalistának beállítani magad, régi trükk és halálra unják. Mondj magadról valami rosszat, nem mondok, pontosabban úgy mondom, hogy a sorok között az mégis jónak tűnjön. Ráadásul a magát maximalistának hazudó tömeg nem is érti igazán, miről beszél. Az igazi maximalizmus az, amikor annyira jól akarod csinálni, hogy ettől ledermedsz, és inkább nem csinálsz semmit se, mert akkor nem tudsz hibázni. Mást kell kitalálnom, majd mondom, hogy gyakran alszom el, vagy azt, hogy sokat vitatkozom. De elmondom azt is, hogy maximalista vagyok, ha nem tudom a legjobbat, akkor nem csinálok inkább semmit.

Ma sem. Nem írtam ma blogposztot, csak ide pötyögtem, amit gondolok.