Egy pár zokni. Ahogy öregszem, egyre jobban örülök, ha ajándékba zoknit kapok. Legutóbb az öcsémtől kaptam, egy pár rózsaszín zokni, semmi különös. A csomagolásán, vagyis azon a papírdarabon, amit teljesen indokolatlanul tesznek minden pár zoknira, hogy összefogja a két darabot, az áll: az én nővérkémnek. Nem dobtam ki, amikor kaptam, most meg itt áll az asztalomon, minden alkalommal ránézek, és eszembejut az öcsém.

És halomban áll még egy rakás fecni, papír, amire valaki valamit ráírt, szórólapok, amiket a Nyevszkij proszpekten vettem el a szórólap-osztogatoktól, sokéves repülőjegyek, buszjegyek, vonatjegyek, kitépett füzetlapok, cukorkák csomagolásai. Kezembe veszem őket, és elrepítenek a múltba.

Valójában egy rakás szemét. Ha kidobtam volna, amíg csak szemét volt, és nem emlék, vajon mi történt volna? Elfelejtenék dolgokat örökre, és nem lenne, ami előhívja ezeket az emlékeket, vagy egyszerűen csak sokkal kevesebb értékes ócskaságot tárolnék az életteremben? Szegényebb lennék nélkülük?

Az első repülőjegyem, amivel felnőttként mentem Pétervárra. Malév! Hogy hiányzik a Malév, teljesen érthetetlen nosztalgia, vajon ha megszűnne a MÁV, azért is ennyien sírnánk? Amikor először repültem, egyéves lehettem. Abszurd, de emlékszem a dologra. Később vonattal mentünk ki párszor, véget nem érő zötykölődés a rejtelmesen félhomályos kupéban. Vonatillat (szag), hosszú beszélgetések, fekete tea, zsákokból előkerülő elemózsia. Integettem a nagypapámnak, amikor elindult a vonat. Elvesztettem egy pillanatra az egyensúlyomat, mert nem számítottam arra, hogy indulunk. Bevertem a fejemet. Fájt, de az integetést nem hagytam abba. Tudtam, hogy hiányozni fog, addig néztem őt, míg teljesen el nem tűnt az alakja a távolban.

Egy kókadozó orosz zászló. Aki nemzeti érzelemből zászlót rak ki, az biztos, hogy nem ilyet. Műanyag rúdon lóg a megfoszlott fehér-kék-piros, gyűrött is, a papír meg van törve. Nem szép, na. Szocsiból hoztam, ahol konferencián vettem részt. Életemben először beszéltem oroszul, anyanyelvűek előtt. Előadás előtt annyira izgultam, hogy a kollégáim felajánlottak nekem egy kupica vodkát, hogy megnyugodjak. Ők ültek az első sorban, és amikor látták, hogy leblokkolok, bátorítóan mosolyogtak. Sokáig nem beszéltem oroszul, hogy miért nem, azt senki nem tudja, én sem. Aztán egyszercsak elkezdtem, a semmiből, és rögtön bele is ugrottam a mélyvízbe. Angolul is előadhattam volna, de nem akartam. Mirkofiam ritkán választja a kézenfekvő, egyszerűbb megoldást.  A konferencia után elmentünk vacsorázni, ötven orosz professzor, meg én. Gratuláltak, mosolyogtak, nem ítéltek el. Nem javították ki a rossz nyelvtanomat. Azt mondták, én ide tartozom, ha akarok. A konferencia főszervezője nyomta a kezembe a zászlót, a hátizsákomba tűzve hoztam el. Azt mondták, ha akarok, lehetek orosz.

Azon az éjszakán, mikor hazautazás előtt próbáltam összecsomagolni a bőröndömet, hárman ültünk fejvakarva a szobában, bámulva a kupacot. Maxime barátom konstatálta, ez pont tizenkét kilóval több, mint lehetne. Sakkoztunk, mit tudok otthagyni. Mondták, ne vigyem a zászlót. Elhoztam. Nem tudtam megválni tőle.

Egy Bordeaux-Le Teich vonatjegy. Késő este érkeztem Bordeaux-ba, egy baleset miatt nyolc órával később, mint terveztem. Barcelonából indultam busszal, de nem sokkal a spanyol-francia határ előtt volt egy kis koccanás. Kavarogtam ide-oda, elvittek Perpignanig, bár azt mondták, Toulouse-ig visznek. Ott kitettek, és vártam. Aztán valahogy csak megérkeztem, de borzasztóan álmos voltam. Vonatra kellett szállnom, az utolsót pont elértem. Mondták, hogy hol találom a vasútállomást, ahová beléptem, majd kiléptem, hogy nem, ez biztos, hogy nem lehet vasútállomás. Zongorista játszott halk, kellemes zenét, egy szépen berendezett szalonban. Megláttam a vonatokat: de, ez mégis pályaudvar. Valahogy becsuktam a számat, felocsúdtam a nagy csodálkozásból, jegyet vettem és felszálltam a vonatra. Maxime várt a végállomáson. Négy éve terveztük, hogy meglátogatom, és végre ott voltam. Sírva borultunk egymás nyakába. Sokszor megtettem még ezt a távot, de ezt az egy jegyet nem bírtam kidobni.

Egy Jugoszláv vagy Csehszlovák zseblámpa. Nem működik, nem tudom, működne-e, ha elemet raknék bele. Valójában talán a legfeleslegesebb tárgy, amit valaha a hátán hordott a Föld. Lomtalanításról szedtük össze, azzal az emberrel, aki akkor a legfontosabb volt nekem. Imádom a lomtalanítást, turkálni mások értékes szemetében, nézni, hogy mások mit ítéltek kidobásra. Ihletet merítek, mi az, amit ki tudok rakni én is.

Cukorka. Egy japán kisfiút formázó cukorka. Hatodikos koromban meg voltam őrülve a japán nyelvért és kultúráért, kerestünk egy iskolát, ahol lehetett japánt tanulni. Így kerültem Törökbálintra, és valószínűleg ez meghatározza az egész későbbi életemet. A legjobb barátnőm megette a cukrot, amikor megkaptuk, az arckifejezését látva, mely valahol a csodálkozás és a fintor között volt, én inkább eltettem emlékbe. Most már nem lehet megenni se, szépnek sem szép már, mert poros, és megkopott a csomagolása. Csak azért tudom, hogy japán kisfiút formáz, mert emlékszem rá. Ezt a cukorkát Kis Szenszejtől kaptam, így velem marad. Ahogy az a két év is, amíg tőle tanultam japánul.

Minden fecni, amire a nagyapám írt valamit. Péládul locsolóverset, 2004 húsvétjára, egy asztal méreteit, rejtvényt, amivel meg tudtam csörgetni az új telefont, amit kaptam tőle. Szalvéták éttermekből, ahol számomra fontos emberekkel ettem. Régi levelek, amiket soha nem fogok többet elolvasni. Bródy írt is erről dalt, himnuszom lehetne. Cukor és só, díszes csomagolásban, a világ minden tájáról. Vagy legalábbis onnan, ahol jártam. Játékpisztoly. Dobozkák, bizsuk, amiket nem fogok felvenni soha. Képeslapok, üdvözlőkártyák.

Ezek az elmúlt harminkét év puzzle darabkái. Vajon az elkövetkezendő harminckét évemet is egy rakás szemétből fogom majd rekonstruálni? Hol van az átmenet az emlék és a szemét között?