Komoly problémát okoz a tájékozódás. Merre van jobbra és balra – életem legkínosabb kérdése. Amikor öt éves voltam, balettórára jártam. Az oktató, Lajos bácsi, mindig dohányzott óra közben. Az iskolában, a tornateremben. Ma ez elképzelhetetlen. Szerettem az órákat, és Lajos bácsit is, annak ellenére, hogy büdös volt. Viszont nem szerettem, hogy folyton jobbra meg balra kellett fordulni, jobb lábat, meg bal lábat emelni; a többieket néztem, hogy ki mit csinál, melyik irányba mozog.

Nagyanyám, szegény, segíteni próbált. Egy-egy szalagot kötött mindkét kezemre, zöldet és kéket, színkódolni akarta az irányokat. Ettől a ponttól nem azon gondolkodtam, melyik a jobb és bal, hanem, hogy melyik szín milyen irányt jelent. Akkor most a zöld volt a bal, vagy a zöld volt a jobb? Lajos bácsi, sajnos, fiatalon meghalt. Nem volt több balett óra, így nem tudom, megbirkóztam volna-e valaha a problémával, és azt se, nagyanyám jobbra-balra problémamegoldó kreativitása meddig fejlődött volna. 

A balett iránti rajongásom megmaradt. Teljesen elképesztőnek tartom, ahogy a táncosok a fizika és az anatómia törvényei ellen dolgoznak, mintha rájuk egyáltalán nem hatna a gravitáció. Életem legszebb balett-előadását Szentpéterváron láttam, a Marinszkij színházban. Egy fél vagyon volt a jegy, de megért minden kopejkát, a négy órás előadást tátott szájjal ültem végig. A szerelem legendája. A főszereplő negatív karakter. Uljana Lopatkina táncolta a szerepet; talán a legmagasabb balerina, aki nemzetközi karriert futott be, 175 centi. Nem lehettem volna balerina amúgy sem, túl magas vagyok. Már Lajos bácsi is megmondta, hogy ezt a gyereket akkor se vennék fel a balett-tanodába, ha tudná, merre van a jobbra meg a balra.

2011 telén Szentpéterváron voltam. Rengeteg hó esett, miközben a hőmérséklet nulla fok körül ingadozott: havazott, nappal elolvadt, éjjel lefagyott az olvadt hó, és újabb adag esett rá. Azon a télen nem tudtam leplezni a tényt, hogy külföldi vagyok. Míg remegő lábakkal totyogtam a hóban, mint egy pingvin, azt néztem, hogy az orosz nők magassarkú csizmában száguldanak el mellettem. Néha megmosolyogtak, néha figyelmeztettek, hogy vigyázat, csúszik.

A legemlékezetesebb eset talán az volt, mikor nem messze a lakástól, dobtam egy hatalmas hátast, és miközben káromkodva tápászkodtam fel, egy bácsi jelezte: vigyázz, kislány, mert csúszik. Nem válaszoltam, csak a pillantásommal jeleztem: észrevettem a dolgot. A hó térdig ért, és puha volt, így az önbecsülésemen kívül más nem sérült. Másodszor, amikor hanyattestem így, úgy maradtam pár percig, hátha azt hiszik, hobbiból fetrengek a hóban. Nem jött be.

Két következtetést vontam le a szentpétervári éghajlattal kapcsolatban: a pingvinek nem azért totyognak cukin, hogy cukin totytogjanak, hanem mert így tudnak a legnagyobb eséllyel talpon maradni, ott, ahol nagyon csúszós a talaj. A másik következtetés pedig az volt, hogy valószínűleg nem veheti fel az orosz balettel a versenyt semmi, mert már az éghajlat edzi a lakosságot, gyerekkortól. Elképesztő mozgáskoordináció, egyensúly és fizikum kell ahhoz, hogy közlekedni tudjanak a téli napokon. A havat meg biztos azért nem takarítják, mert ez a stratégia: álruhás edzők járják a várost, és keresik az átlagosnál tehetségesebben egyensúlyozó gyerekeket.

Azon a télen egy korty alkoholt nem mertem inni kint, mert józanul is nehezemre esett a helyváltoztatás.

A Marinszkijba ki akartam öltözni. Nem szoktam különösebben figyelmet fordítani arra, hogy miben megyek színházba; egy időben annyira rendszeresen jártam, hogy hétköznapi tevékenységgé vált. De a Marinszkij más. Még magassarkút is felvettem, direkt vettem elegáns ruhát, úgy akartam megjelenni, hogy akár én is felmehessek a színpadra, ha arról van szó. Ritkán hordok magassarkút, mert az átlagnál így is magasabb vagyok, ha hozzáadódik még 8-10 centi az alaphoz, szó nélkül elhurcolnak kosárlabda-játékosnak.

Aznap nem hó esett, hanem eső. Tipegtem a magassarkúmban, próbáltam tartani az esernyőmet. Utálom az esernyőt, lefoglalja a fél kezemet, zavar a mozgásban. Szentpéterváron egyébként sincs sok értelme: ha esik az eső, jó eséllyel fúj a szél is. Ott nem olyan szél fúj, mint itt; ott minden irányból, egyszerre, fentről is, lentről is, nem tudsz ellentartani. Az ernyőt vagy kifordítja a szél, vagy elrepülsz, vele együtt, mint Mary Poppins.

Mindig a bal kezemben fogom az ernyőt. Nem érzem magam biztonságban, ha foglalt a kezem közlekedés közben, de a balkéz a kisebb veszteség.

Definíció: az a bal kezem, amelyiken a kék szalag van, az, amelyikben az esernyőt tartom.