Kezdetét veszi a száraz november, én meg a szárazság mellett tettem pluszban egy fogadalmat: minden nap írok valamit. Különösen nehéz ez nekem, hiszen az eddigi blogbejegyzések egyáltalán nem tervszerűen készültek. Egyszerűen csak jött a pont, amikor azt éreztem, igen, készen van, a fejemben van, amit mondani akarok; ilyenkor gyorsan leültem, és leírtam. Most kicsit más a helyzet: előre megfontolt szándékból, hidegvérrel elkövetett blogolás következik. Miről? Mikor miről. Ma eszembejutott, hogy rég sütöttem almás sütit, így a mai nap posztja erről fog szólni.

Krasznodárban, 2015 tavaszán francia esten vettem részt. Ösztöndíjjal voltam három hónapot Dél-Oroszországban, életem egyik meghatározó élménye volt. A kollégiumban, ahol laktam, a második emelet volt a nemzetközi szint; a világ minden tájáról voltak ott diákok. Valahogy úgy alakult, hogy a franciákkal barátkoztam össze a legjobban. Maxime-mal és Lídiával azóta is tartom a kapcsolatot, Maxime-nál voltam nyáron Bordeux-ban, Lídiával pedig Péterváron találkoztam, nemrég.

A quiche-sel és a crumbles-szel, azaz a morzsasütivel is itt ismerkedtem meg. Lídia szabadkozott, hogy ez nem francia, csak finom; ez volt a desszert az est végén. Innen a receptem egyik fele. Összekeverem a lisztet cukorral, fahéjjal, kicsi gyömbérrel, néha rakok bele földimogyorót is. De nem mindig. Ebbe beledobom a vajat, és morzsát gyúrok belőle, pontosabban elmorzsolom a vajat a lisztes keverékkel.

A telken két almafa áll. Minden évben metszeni kell őket, hogy ne érjenek hozzá a villanyvezetékhez. Van áram a telken, és folyóvíz is, ez iszonyatosan nagy dolog, emlékszem, mikor még nem volt se egyik, se másik. Az egyik fán olyan alma terem, amit el lehet tenni a pincébe, télire, azt szeretem kevésbé. A másik fa almái gyorsabban romlanak, de sokkal finomabbak. Nem tudom megjegyezni az almafajtákat, talán jonatán az egyik, talán idared a másik, de az is lehet, hogy nem. Két éve tanácstalanul csücsültem egy hatalmas kupac almával, már a fülemen is alma jött ki, akartam csinálni valamit, ami eddig még nem volt.

Van egy francia szakácskönyvünk, amióta az eszemet tudom, megvan. Kék-fehér csíkos napellenzős, francia étterem van a borítóján. A francia konyha csalódás volt nekem: mindig azt hittem, hogy a francia gasztronómia valami csúcs szuper termék, de ha valami nem tetszett Franciaországban, hát, az pont az étkezés volt. Minden túl cukros, túl harsány, túl sok. De akkor ezt még nem tudtam, azt gondoltam, hogyha francia, akkor csak jó lehet. Az oroszok is így gondolkodnak, ha francia, akkor jó. Szerintem Oroszországban bármit el lehet adni azzal, ha ráírjuk, hogy Made in France.

Elővettem a könyvet, francia almatortát akartam sütni. Normandiait. Olyan komoly dolognak éreztem, hogy valaki nekiáll normandiai almatortát sütni. Mint egy komoly háziasszony. Végül a receptnek csak egy részét használtam fel, a krémet, mert nézegettem, hogy a vékony almaszeleteket micsoda mozaikba kell rendezni: ennyi türelmem nekem nincs. A krém tejföl, egy tojás, kevés cukor, és vanília aroma.

Az alma lassan sül meg. Főzni is sokáig kell. Viszont a morzsasüti tésztája hamar kész.

A nagyapám ízig-vérig mérnök volt. A hétköznapi dolgokat is úgy tervezte meg, mintha tengeralattjárót építene. Mindig biztosra ment, nem hagyott a véletlenre semmit. Erre tanított engem is (több-kevesebb sikerrel). A bennem élő mérnök azt mondta, nem lesz ez így jó, előbb meg kéne párolni az almát külön, különben az alma nyers marad, a morzsák meg szénné égnek. Párolt alma... a bennem élő gasztroszakember összeveszett a mérnökkel, aztán találtak kompromisszumos megoldást.

Szeretem a karamellt, a házit, mindenféle karamellt. Eszembejutott egy barátnőm, aki mesélte, hogy házi sóskaramellt csinált. Így került a helyére az utolsó részlet is: enyhén karamellizált alma, a szósszal, és a morzsával. Vajat olvasztok serpenyőben, cukrot  teszek bele, meg fahéjat is, és egy csipet sót. Ebben sütöm a felszeletelt almát, majdnem készre. Amikor már puha, fogom a tepsit, beledobom az almát, rá a krémet, és legfelülre a morzsa.

Őrület, mennyi ember és kilométer kellett ehhez a recepthez!