Magammal hoztam az óceánig
2018. július 28. írta: mirkofiam

Magammal hoztam az óceánig

Betettem a hátizsákomba Budapesten, azóta hozom magammal.

Velem volt a finn erdő mélyén; meg előtte is. Elkísért a buszon, a repülőn, hogy ne érezzem egyedül magam. Együtt mentünk szamócát szedni és vízibiciklizni is, a kicsi fekete tavon. Nem azért fekete, mert koszos, hanem mert a belehulló levelekből kiázik a csersav: apám szerint a tó egy hatalmas csésze tea. Csak hideg. A vizibicikli csak háromszemélyes, de valahogy feltettem rá. Minden sokkal nehezebb volt így, az erdőben sétáltunk és nem láttam meg a kicsi piros bogyókat tőle, mert elhomályosította a látásomat. De nem tudtam otthagyni sehol, egy pillanatra sem tudtam letenni.

Persze nehéz volt cipelni, sok-sok kiló a vállamon, a mellkasomon, néha a fejemben, néha a torkomban. Vittem tovább Berlinbe. Hónom alá csaptam és együtt jártuk az utcákat; néha, ha nem voltam elég figyelmes, a nagy tömegben majd felborítottam vele embereket. Velem volt a régi helyeken ahova nosztalgiázni mentem, és újakon; együtt ettünk currywurstot, és együtt dönereztünk. Berlinben találkoztam egy belga sráccal; nem volt tervezett csak úgy összefutottunk. Jó ez a couchsurfing alkalmazás, azon keresztül beszéltük meg a találkozót. Megosztottam vele, de nem lett könnyebb és kevesebb se.

Ültem vele a Spree partján, együtt néztük a vizet, ahogy folyik, a vidám punkokat, a vidám nyugdíjasokat,; a vidám berlinieket.

Aztán eljött az idő, és elindultunk Frankfurtba. Felültünk a vonatra, ami annyira tele volt, hogy alig tudtam hova tenni. Nem fért el a poggyásztartón, így a nyakamban volt végig, néha a hátamon. Velem szemben egy szemüveges srác ült, tekert nekem egy rövid cigit, olyat, amit el lehet szívni egy perc alatt is, amíg áll a vonat az állomáson. Azt mondta, pont úgy nézek ki, mint akinek szüksége van rá. Nem volt, nem kellett, de meghatott a kedvessége.

Megérkeztünk Frankfurtba, átbumliztam vele a városon, ekkor Frankfurt óriásinak tűnt. Utána már nem annyira. Meglátogattuk egy régi baránőmet, aki most beteg. Ültünk nála az erkélyen, neki is megmutattam, együtt nézegettük, és azt mondta, tudod, ez nem is annyira rossz. Lehetne sokkal rosszabb is. Minden vég egy új kezdet. Akkor is ha nem akarod. Lapozz és írj egy szép első fejezetet. Ígérd meg, hogy szép első fejezetet fogsz írni. Ezt kérte. Egy hetet voltam Frankfurtban.

A Majna partján apfelweint ittunk, nem jó, nem finom. Helyi sajátosság; mindenhol van valami, amit csak a helyiek tudnak értékelni. Az apfelwein olyan, mint a fehérbor, ami elkezdett megromlani.

Beültünk a moziba is együtt, az 1984-et néztük. Ekkor volt a legnehezebb és legnagyobb. A tovább indulás előtti éjszakán ültünk a kanapén, ahol Ő is ült nemrég, és azon gondolkodtam, képes vagyok-e tovább menni. Itt kéne hagyni. Túl nehéz. Vagy vissza kéne fordulni. De hova vissza? Nincs már vissza. Csak előre van.

Tovább mentünk Lyonba. Beraktam a busz  csomagtartójába, le, oda, ahol a hátizsákom is volt, de felkéredzkedett. Vittem magammal tovább az ölemben, megint. Hát nem szabadulok meg tőled soha? Néztük Genfet, ezt a csodálatos várost, és fojtogatott. Emellett a tó mellett haladt el Ő is, fényképeket is küldött. Már nem fog képeket küldeni, sem Genfből, sem máshonnan.

Lyonban egy éjszakát aludtunk, egy hostelben. Az ágy alatt kicsi ketrecek voltak a csomagoknak- madárkalitka jutott róluk eszembe. Odatettem, be akartam zárni, de nem akart ottmaradni. Elfoglalta a párnámat, lerángatta a takarómat, nem hagyott aludni. Reggel iszonyatosan fáradtan indultunk tovább Barcelonába.

Megérkeztünk Barcelonába, a színes, vibráló városba. Itt is próbáltam megosztani mindenkivel, hátha eltűnik, hátha könnyebb lesz, hátha megszabadulok tőle. Hátha valaki elviszi legalább egy részét. Sok kedves ember nézett rám megértően. -Jobbat érdemlek-, mondták. -Milyen jobbat?- Kérdeztem én. -Ki dönti el, mi a jó?- Persze logikusnak hangzott minden tanács. Kár, hogy tudni és érezni valamit - nem ugyanaz. Nem tudod hallani az illatokat, és nem tudsz egy liter krumplit kérni a zöldségestől. Nem tudod érezni azt, ami logikus, sem megérteni az érzéseket. 

Nem tudtam már eldönteni, hogy ő ragaszkodik hozzám vagy én hozzá. Bambán mászkáltam a városban, egy kozemtikai bolt előtt leszólított egy hostess, van-e kedvem arckezeléshez. 

-Van- mondtam.

Lifecoach és bőrgyógyász- egy olyan ember székébe ültem le arckezelésre, aki lifecoach és bőrgyógyász. Azt mondta, meg van dagadva a szemem, akkora mint egy teniszlabda, de ő kisimítja nekem. Kérdezte, miért nézek ki így. Ekkor megint előbukkant, pedig már azt hittem, elhagytam. Megmutattam neki is, nézte, nézte...És beszélt. Hogy az időmet vesztegetem ezzel. Hogy, persze, cipelhetem, akár cipelhetem mindörökké is, és elmehetek a világvégére is, amíg nem döntöm el, hogy lerakom, velem marad. Vesztegetem vele az időmet és az energiáimat, mondta. Tényleg kisimult a szemem. 

Bordeaux felé tartva a busznak ütközött egy lakókocsi, a sofőrje elaludt. Kitört az összes ablak. Megijedtem. Álltunk az autópálya mellett és azt éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok az univerzumban. Vagyis nem teljesen. Sok órát vesztettem ezzel, nem mintha siettem volna valahová. Nem időre megyek. Az időm végtelen.

Megérkeztem Bordeaux-ba. Amióta az eszemet tudom, látni akartam az óceánt. Ez volt az első, amit látni akartam.

Velemjött az óceán partjára is. Megfogtam. Bedobtam a vízbe. Nem akarlak tovább vinni-

Bánat.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://dosvidaniyaanna.blog.hu/api/trackback/id/tr6614147341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Publikus Team · https://utazaseuropaba.hu 2018.10.14. 12:00:44

Ha nem csak két szemem lenne, mind sírna...
süti beállítások módosítása