Az otthon nem egy hely, hanem egy illat. Erre Finnországban jöttem rá. A régi, szovjet panelházaknak Szentpéterváron nagyon sajátságos szaga van, persze lehet azt is mondani, hogy büdös. Ha valakinek nem éppen ez az egyveleg jelenti azt, hogy megérkezett haza. 

Hosszan, éveken át próbáltam elemezni, miből áll össze a kombináció, mielőtt az utolsó, hiányzó elemet is sikerült dekódolni. A kerozint. Nem tudom, mire használják; mire lehet használni a kerozint egy panelházban? Talán fűtésre, talán a liftek üzemeltetésére.

Kapor, hering, csapvíz, szemétszag, bogyós gyümölcsök cukorral össszetörve, almakompót; a fehér éjszakák, hosszú árnyékok és fények illata, lassan elszívott cigaretták, macskaszőr. Sok évtized lerakódott aromája.

Az esszenciáját mindennek egy pillanatra éreztem csak, amikor apám meg az öcsém fűtötték a szaunát és a nedves nyírfa sehogy nem akart meggyulladni. Egy löttyintésnyi kerozin megoldotta a dolgot. Ebben a pillanatban pedig fasírt és lazac készült a konyhában, miközben a desszertnek szánt fél vödör szamóca türelmesen várakozott a konyhapulton, és töretlenül illatozott.

A házat a tóparttal egy hosszú, keskeny palló köti össze. Nem tudom, mennyire hosszú, nagyon rosszul becsülöm a távolságot, lehet, hogy kétszáz méter, de lehet, hogy csak ötven. Negyven másodpercnyi lassú séta. Sokszor negyven másodpercet sétáltam fel-alá, közben a fejemben egyszerre zajlott a múlt és az elképzelt jövő. Az elképzelt és elvesztett jövő. Mit csináltam egy éve. Egy éve nyaraltam, Görögországban, és minden a legnagyobb rendben volt. Azt hittem, az életem készen van, most már mindig így lesz.

Nem lesz.

Mit fogok csinálni egy év múlva? Kiheverem valaha, hogy elhagytak? Lesz más? Nem lesz? Visszajön? Hol fogok lakni? Mit fogok dolgozni? Egy évvel ezelőtt boldog voltam. Egy év múlva az leszek megint? Lesz majd valaki, aki nem néz komplett hülyének, amikor elkezdem magyarázni, hogy mit beszél egymással a közért polcán a paradicsomsűrítmény és a ketchup? 

A palló hosszú, a deszkák nagyon szabályosak. Hosszanti irányban futnak, hogy tudták ennyire szabályosan lefektetni ezeket a hosszú darab fákat? Kétoldalt gyíkok ülnek, mintha csak dísznek lennének odarakva. Hatalmasak a pallót szegélyező virágok, a bogyós gyümölcsök pedig kicsik, de egy borsószemnyi északi szamócában több kraft van, mint egy kiló spanyol eperben. Vajon a spanyol eper féltékeny a finn szamócára?

Nem tudok a jelenben lenni. Sétálok, nézem a deszkákat, de csak fizikailag. Nézem, de nem látom. Nem fogom fel a körülöttem lévő világot. A kerozin illata visszaránt a jelenbe. Nem szállhatok ki folyton a testemből és nem lehetek folyton máshol. Ha nem vagyok benne a pillanatban, akkor minek jöttem el otthonról? A múlton és a jövőn rágódni (ismertebb nevén: bambulni) nagyszerűen tudtam volna az irodában is, Budapesten. 

Az öcsém mindenáron gyíkot akar fogni, imádja őket, nem érti meg, hogy nagyon félnek tőle. De még csak öt éves, hogyan értené. Nem tudja elképzelni, hogy a gyíkok annyira meg tudnak ijedni, hogy ijedtükben ledobják a farkukat, hogy gyorsabban tudjanak menekülni. Annál is jobban kell neki. Mint kiderül, gyík nélkül nem tud medvét fogni. Én ekkor megértem, hogy fejben ötéves maradtam, nagyjából az én fejemben is így áll össze a világ. Ezért is lehetünk ennyire jóban. Mégis hogyan akarhatna bárki is medvét fogni gyík nélkül? Nekem akarja fogni a medvét, hogy ne legyek szomorú. Mert szeretem a medvéket. Ő is szereti őket. 

Fel és alá a pallón. Holnapután elindulok innen, Berlinbe. Azt hiszem, örökre itt tudnék maradni. Csak a tó, a csend, a szúnyogok meg én. Meg a medve, ha bejön a trükk a gyíkkal.

Szentpéterváron nagyon lágy a csapvíz, nem lennék annak a helyében, aki Calgont próbál ott eladni. A szaga meghatározhatatlan. Forralást követően szabad csak meginni. Az első emlékeim egyike ennek a csapvíznek a szaga. Ha tehetném, üvegbe zárnám és magammal vinném mindenhova. Akkor mindenhol otthon lennék. Itt nem olyan szagú a víz, csak a kerozin meg a kapor, meg a szamóca.

Mi lenne, ha nem akarnék mindig máshol lenni, mint ahol épp vagyok?