Itt vagyok két hónapja. Élem a napokat egymás után, és érdekes, soha nem éreztem magam magyarabbnak, mint itt és most. Néha muszáj távol kerülni a nyilvánvalótól, hogy aztán ismét természetesként tudjam elfogadni; a távolból válik láthatóvá, hogy mi a fontos, és mi nem az. (napi Coelho rovat- pipa)

 Azt hiszem, a nemzeti identitásoddal akkor kerülsz tisztába igazán, ha el vagy zárva tőle. Amikor átkerülsz egy másik térbe. Nap, nap után a napjaimat franciák, törökök, görögök, arabok, oroszok teszik ki, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy lehetőséget kaptam ezt átélni.

Vicces történetek garmadáját tudnám itt felsorakoztatni, hogyan alakulnak ki sztereotípiák arról, hogy egyik  vagy másik nemzet ilyen, vagy olyan; hogy hogyan ismerjük meg egymást. Mintha egy óriási, élő szociálpszichológiai kísérlet résztvevője lennék. Egyszerre résztvevője és egyszerre megfigyelője. Példának okáért néhány szösszenet, pusztán az illusztráció kedvéért: vicces görögökkel ülni, az éppen megnyílt éttermükben, és koccintani az első telefonos rendelésre. Vicces ücsörögni és könnyesre nevetni magunkat azon, hogy milyenek ők és milyenek vagyunk mi. Ahogy előadják, hogy mindent a görögök kezdtek el, minden onnan indult ki, az egész európai kultúra bölcsője; és vicces rákontrázni azzal, hogy a görögöket viszont minden bizonnyal a magyarok találták fel. Vicces feleleveníteni, hogy egyszer egy tanárom az egyetemen azt mondta nekünk, hogy kicsit aggódik a projektor állapotáért, mert görögöknek adta kölcsön; ha magyaroknak adta volna, kétsége sem lenne afelől, hogy hol, és milyen állapotban találja meg. Vicces, amikor egy csapat görög hahotázva erősíti meg a tényt, hogy ez a tanár tudhat valamit a görögökről, akik néha kicsit hebehurgyák; és ennek apropóján - mindezt mintegy illusztrálandó - pattan fel egyikük, hogy gamoto, elfelejtettem a megrendelést.

Viccesek az arabok, ahogy fejhangon magyaráznak egymásnak, ha lendületbe jönnek; viccesek, hogy családot csinálnak egy emeletből, mindenkit meghívnak, megvendégelnek, és néha úgy váltogatják az arab és francia nyelvet, hogy maguk sem veszik észre. Mindenkinek tudják a nevét, mindenkit óriási mosollyal köszöntenek, csupa szív emberek. Jót viccelődnek a franciákkal azon, hogy ők voltak a gyarmat valaha.

És viccesek a franciák. Bolondok. Ülsz a kedvenc helyeden a kávéddal, az ablak mellett, ahogy szereted….,nézed a hulló faleveleket, és az élet értelmén töprengsz. Amire egyszer csak felkenődik egy lány és egy srác az ablak másik oldalára, nagyjából húsz centire az orrod hegyétől, a szívrohamot hozva rád. Megnyugszol; jó, semmi, semmi, nincs gond; ez csak Maxime és Maud… aztán bejönnek a kávézóba elnézést kérni a tulajtól -nem tehetünk róla, franciák vagyunk, bolondok, csak kicsit meg akartuk tréfálni Annát. Ilyenek vagyunk mi: bolondok, szeszélyesek, néha hirtelen ötletek vezérelnek.

Aztán eljön az este, amikor ülsz egy asztalnál ezekkel az emberekkel. Rég megterveztük, hogy együtt fogunk vacsorázni. Szoktunk ilyet csinálni. Egy csoport, valamilyen nemzetiségű úgy dönt, hogy akkor ők bemutatják a nemzeti konyhájukat. Készülődnek, vásárolnak, főznek, magyaráznak, hogy mit szoktak, hogy szoktak. Közben a kedvenc zenéiket hallgatjuk a konyhában, barátkozunk az adott nyelv hangzásával, próbálkozunk kimondani szavakat. Ilyet terveztünk szombatra is. A franc sem gondolta, hogy előző nap Párizsban elszabadul a pokol…ki gondol ilyenre? Ülünk az asztalnál, kuszkuszt eszünk, és valahol érezhető a feszültség. A franciák csöndesek, lehangoltak, szoronganak. Beszélgetünk. Oldódunk. Sírunk és nevetünk. Megígérjük egymásnak, hogy bármi is történjék a világpolitika porondján, mi barátok leszünk. Mindegy, hogy ki háborúzik kivel. Mert mi nem muszlimok és franciák, magyarok, oroszok és törökök vagyunk egy asztalnál, hanem emberek. Mennyire jó lenne világméretű kuszkusz vacsorát tartani.