Hol kezdjem? A nyár egy merő rohanás volt, eljöttem Krasznodárból, könnyek közepette. Előttem pár nappal érkezett meg Krasznodárból Budapestre Irina Vlagyimirovna, a Politológia és Közigazgatás tanszék dékán helyettese. Így azt a két hetet, amíg Budapesten voltam, nagyjából városnézéssel, vagyis inkább idegenvezetéssel töltöttem. Egyszer tudtam menni a Nagymamámékhoz ribizlit szedni, aznap természetesen szakadt az eső és 15 fok volt, de legalább beírhatom az önéletrajzomba, hogy szedtem már esőkabátban, dideregve ribizlit. Június végén irányba vettem Szentpétervárt, fél Európa megkerülésével jutottam oda. Időnként –anyukám reflexiói nyomán- eltanakodom azon, hogy nagyon furán van bekötve az agyam, és csinálom magamnak a felesleges feszültséget, és szükségtelen kitérőket. Sebaj, legalább edződöm a képtelen szituációk kezelésében … (amik amúgy nem keletkeznének, ha néha leülnék és végig gondolnám a dolgokat mielőtt cselekszem).

Az ide utam is valahogy furára sikerült. Kimaxoltam a „nem vagyok hajlandó várni reptéren” életérzést. A Moszkvába tartó Wizzair járatra az utolsó hívásnál estem be. Érkezéskor a gép 40 percet körözött Moszkva felett, volt valami probléma vele; visszafelé már nem is engedték. Amikor leszálltunk, a technikai személyzet úgy rohamozta meg a gépet, mint Carter doki a Vészhelyzetben egy frissen érkezett balesetest, szóval MAJDNEM LEZUHANTAM!! És ami még rosszabb: majdnem lekéstem a csatlakozást. Míg a bőröndömet vártam, azon gondolkodtam, mit fogok csinálni, ha fél napra Moszkvában ragadok; így volt összesen 40 percem átbaktatni egy másik terminálra és ott kitalálni, hogy hova is kell mennem. Valahogy mégiscsak elkaptam a gépet, lélek vesztve rohantam… Hogy aztán egy órát várakozzak a gépen ülve. Hét óra repülés és soknapnyi nem alvás után megérkeztem Krasznodárba, és abban a pillanatban szakadt le az égbolt. Esernyő persze nem volt nálam, mert minek az. Ezen morgolódtam, amikor a buszon ülve fél kómában felhívtam a Nagyanyámat, hogy minden oké, megérkeztem; és mivel a nagyanyámnak mindenre van egy magyarázata, a végén még az esőnek is örültem. Azt mondta, hogy az jó előjel, ha valahova megérkezel és elkezd esni az eső. Hogy ezt ott és akkor találta ki, hogy ne puffogjak tovább, vagy tényleg így van, azt nem tudom, viszont azzal a jóleső érzéssel ültem a buszon, hogy minden rendben lesz, mert megérkeztem és esik az eső. (szerintem is teljesen egyértelmű az ok-okozati összefüggés). Jó volt megérkezni. Jó volt újra látni bizonyos embereket…

Ezen a ponton javasolnám, vegyük át az előző évad szereplőit; vagyis azokat, akik továbbra is jelen lesznek, mielőtt teljesen követhetetlenné válok.

Kollégium

Meriem: félig algériai félig orosz lány, az én őrangyalom, ő intézett nekem itt mindent. Tavaly ő is a másodikon lakott, (ez a nemzetközi szint, és amúgy egyáltalában nem második, hanem első emelet, csak az oroszoknál nincs földszint, hanem belépve egy épületbe rögtön az első emeleten találja magát az ember; hát, ez tud némi zavart okozni a fejemben még mindig) idén az ötödiken fog. Vagy negyediken. Vagy mi?

Jana: Bulgáriából. Vagyis Moldáviából. Mind ő, mind Meriem anyanyelvi szinten beszélnek oroszul, szerintem általuk fejlődtem a legtöbbet az elmúlt hónapokban. Jana Meriem szobatársa  a negyediken az ötödiken.

Maxime: Bolond francia. Nyáron meglátogattak Daniellel (aki amúgy osztrák, és sajnos őt kiírták a sorozatból, nincs lehetősége visszatérni). Maxime ma érkezett, nagyon megörültünk neki. Ő itt lesz a másodikon.

Ibrahim: Algériai fiú. Nem ebben a kollégiumban lakik, így aztán nem tudom megmondani, ő hányadikon lakik, de gyakran megy vendégségbe az ötödikre, amikor errefelé van órája. 

Ayshe:  Török lány, ő lesz idén a szobatársam, de még nem érkezett meg. Igazi tisztaság és rendmániás, kihívás lesz vele lakni….… kénytelen leszek rendet tartani, micsoda sanyarú sors!

Kátya: a takarítónő és mindannyiunk anyja. Néha főz nekünk óriás fazék borscsot (borshcsot? borshchot? céklalevest, na) és mindenki fordulhat hozzá azzal, hogy segítsen a háziban.

És vannak az új lakók. Róluk később, még én sem ismerek mindenkit, de amint 100%-os pontossággal be tudom azonosítani őket, szöveges portrét festek róluk is.

Egyetem

Elena Genadievna: ő lesz az orosztanárom. Mottója: Oroszországban mindig a tanárnak van igaza. Amikor nincs, akkor is.

Elena Vasziljevna (el fogunk jutni oda, hogy az apai nevek, -mint a Genadievna vagy Vasziljevna- amik általában összezavarják az olvasót, aki nem orosz nyelvterületen szocializálódott, egy pont után támpontot adnak az eligazodáshoz. Sok lesz még a Jelena és Irina, kell ez, higgyetek nekem!) A Politológia tanszék feje, aki ügyének tekinti, hogy tereljen azon az úton, melynek végállomása a Ph.D. cím, és ezért végtelenül hálás vagyok neki.

Andrej és Alekszej: kollégák, társaim borban jóban-rosszban, illetve ha bármi kell, ami Oroszország történelmével kapcsolatos, akkor automatikusan tőlük kérdezek. Andrej történész, két lábon járó lexikon.

Irina Vlagyimirovna: a dékán helyettes. Ő volt egy hónapot Budapesten, macskabolond és abszolút megihletett a munkamódszere. Az a nagyon furafajta ember, aki semmit nem hagy az utolsó pillanatra, mindennel időben készen van és soha semmit nem felejt el.

Kedd óta vagyok itt, ma szombat van. Egy hete minden este arra gondolok, hogy írni kéne, hogy ne felejtsek el semmit, de mindig történik valami, ami megakadályoz ebbéli szándékomban. Például az ember összeismerkedik egy gyrosossal, a következő pillantban meg azon kapja magát, hogy arról filozofál  öt göröggel, hogy vajon mi lehet az univerzumon kívül, és mi az élet értelme. De ez már egy következő poszt témája. Folyt. Köv.!