Olyan 13-14 éves lehettem, amikor a nagyszüleimmel, és egy kedves barátnőmmel vacsorára voltunk hivatalosak. A  vendéglátó házaspár, nemzetiségüket tekintve így nézett ki: a férj félig japán, félig koreai, a feleség orosz. A vacsora maga volt a földi paradicsom, mintha a Fekete-tenger teljes élővilága felszolgálásra került volna, egészen különleges eljárásokkal készítve, négy darab Michelin csillagos kivitelezésben; és tovább fokozva a nemzetiségek zűrzavarát, svédasztalos rendszerben. Földi paradicsom, kivéve azok számára, akik nem szeretik a halat, meg úgy általában semmilyen létformát, melynek élő állapotában a víz a természetes közege. Mint például számomra. Éhes voltam, kínomban nézelődtem, mi az, ami számomra is fogyasztható, vagy legalább elrágcsálható, mielőtt éhen halok. Ekkor felcsillant a szemem, mert megláttam egy hatalmas tálcányi túró rudit! Megnyugodtam, hogy nem fenyeget a keserves vég, rárepültem, és ugyan a másodperc töredékéig elgondolkodtam azon, hogy vajon miért is van felszeletelve, de az éhhalál küszöbén ez már igazán mellékes apróságnak tűnt.

Ez volt az első találkozásom a sushival. Nem volt őszinte a mosolyom, amikor rájöttem az igazságra.

Azóta sem igazán értettem, hogy milyen agyi zárlat okozhatta, hogy azt gondoltam, sőt, mitöbb, meg voltam róla győződve, hogy felszeletelve tálalnak túró rudit, de a mai napon, 13 évnyi dilemma után, megértettem mindent. Oroszországban szokták így tálalni, a korábban már említett, szirok nevű édességet. Köszönöm Krasznodár, hogy megválaszoltatott életem nagy kérdése, és többé nem érzem magam hülyének, amiért egy tál sushiról kapásból felszeletelt túró rudira asszociáltam. Kijelenthetjük, hogy ez genetika. Már nem is érdekel, hogy mire válasz a 42…