Rég nem írtam, mentségemre szóljon, hogy öt napig eltávon voltam, szülinapot ünnepeltem Péterváron. Így most nem is nagyon tudom, hol vegyem fel a fonalat, annyira gyorsan telik az idő és annyira intenzív, hogy az elmúlt két hétből nagyjából pillanatkép-szerűen villannak fel emlékek, és nem is nagyon tudom időrendbe szedni. Az itt tartózkodás egyik komikum forrása továbbra is az idegen nyelv, illetve a sok, különböző anyanyelvű ember együttélése. Amikor otthon húsvét volt, itt a kollégium körülbelül egynegyede érezte szükségét annak, hogy valahogyan megemlékezzünk a dologról, (mármint, a nemzetközi szint lakóinak kb. egynegyede származik abból a kultúrkörből) így Sophie, aki Bristolból jött, sütött nekünk scones-t. Ez egy brit süti, és teattyaúúúristen mennyire finom.  Első ránézésre azt hittem pogácsa, meg is állt bennem az ütő, hogy ezek a kulturálatlan népek lekvárt kennek pogácsára, de aztán gyorsan összeállt a kép. Ez egy elég tömény édesség, valami gyümölcslekvár kell hozzá meg tejszínhab, jó hozzá teát inni, hogy ne fulladjon bele az ember. Maxime, (a francia fiú) gondoskodott a teáról, szorgosan járkált körbe, hogy kinek milyet tölthet, az alábbi intermezzo azt hiszem mindörökké beleégett emlékezetembe. Elég nehéz magyarul visszaadni, de azért megpróbálom. „- Kto hochet chai? (ki kér teát?) – Chai Kakoy? (milyen tea van?) – Apelsin s myasom. (Narancsos-húsos) – Myasom??? (húsos??) You mean orange with meat? (úgy érted narancs, hússal?) – No, orange with honey! (nem, narancs mézzel!)– Aha, tokda ty hotel skazat’ apelsin s medom. (aha, szóval azt akartad mondani, narancs, mézzel)”. Leírva persze elég hülyén néz ez ki, valószínűleg ez is az „ott és akkor biztos sokkal viccesebb volt” kategóriába sorolandó anekdota.

Pétervár…hát, Pétervár az Pétervár, nem fogható semmi máshoz, számomra a világ közepe. Nagyon jól éreztem magam, mint mindig, annak ellenére is, hogy 2-3 fok volt, ordító szél és eső, eső, eső. Érdekes, hogy egyáltalán nem érzek honvágyat, ha most azt mondanák, hogy irány Budapest, elég rosszul érintene. Ennek ellenére, amikor az ul. Marata 15. szám mellett elhaladván megláttam a lengedező magyar zászlót, valahogy mégis kicsit görcsbe ugrott a gyomrom, megsimogattam a „Magyarország Szentpétervári Főkonzulátusa” táblát, és eszembe jutott, hogy aznap van a magyar költészet napja. Elkezdtem magamban mondani József Attila Eszmélet c. versét, és azon gondolkodtam, milyen különleges nyelv is a magyar. Hogyan fordítanám le, vagy hogyan tudnám átadni ezt a gondolati világot bármilyen másik nyelven? Hogy fordítanám le azt, hogy „Kék, piros, sárga összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend”? Hogyan mondanám el bárkinek is, aki nem beszél magyarul, hogy mit jelent: „akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ”? Mentem tovább, végig, végig a Nyevszkij proszpekten, és József Attila után Pilinszky jutott eszembe. „Fáradt vagyok. Kimeredek a földből”. Milyen érdekes, hogy nyelvtanilag helyes mondatok mennyire más síkon hordozzák a jelentésüket, hogy miként teremtődik meg egy érzés, egy sors, vagy egy történelmi pillanat úgy, hogy konkrétan egyáltalán nincs leírva. Ilyenkor érti meg az ember, hogy mennyire hozzá van kötve az anyanyelvéhez, hogy mennyire őrülten nehéz más nyelven elmondani az anyanyelvébe rögzült és az azáltal létrehívott valóságot és azt a gondolatiságot, amit évtizedeken keresztül építget és csiszolgat magában. Ez nehéz, és olykor kiborít. Ez nagy hibám, hogy magyarul gondolkodom, és azt próbálom meg lefordítani, ez egyszerűen nem működik, de iszonyatos nehézség elengedni.

Csak öt napot voltam ott, mégis olyan volt, mintha egy másik életből érkeztem volna vissza ide. Ültem a buszon a kollégium felé jövet, iszonyúan fáradt voltam, és arra gondoltam, hogy valahol Oroszországban ülök egy valamilyen buszon és megyek, Isten tudja hova, és vissza akarok menni a mesék földjére. Utána valahogy úgy hozta a sors, hogy megértettem: itt is a mesék földjén vagyok.

Krasznodar nagyon más, mint Szentpétervár. Bűbájos város, teljesen más léptékű, mint az általam eddig látott orosz nagyvárosok. Hétvégére lezárják a belváros egy részét az autók elől, mindenhol zene szól az utcákon, gyönyörű színesre kivilágítják, az egész olyan, mint egy művészfilm, teljesen valószínűtlen, színes, álomszerű. Ez nagyjából olyan, mintha Budapesten hétvégére az Andrássy utat zárnák le, sétálóutcának, és nem, nincs felfordulás, és nem lehetetlenedik el a forgalom, pedig ez is milliós város, méretre hasonló, mint Budapest. Bár ahogy olvasgatom az otthoni híreket, ez jelenleg olyan lenne, mint belerúgni még egyet a földön fekvőbe….