A királyi tévé
2018. december 18. írta: mirkofiam

A királyi tévé

Rekviem egy álomért

Csillogó szemű tizenhét éves. Tizenhét, talán tizennyolc. Az voltam, amikor először átléptem az épület küszöbét, amikor bebocsátást nyertem a birodalomba, ami utána sokáig a fellegváram volt.

Válogatásra mentem, castingra, egyáltalán nem hittem el magamról, hogy kelleni fogok a tévének, a királyi tévének, a tévék tévéjének,  mégis megpróbáltam; haragudtam volna magamra, ha nem teszem. És sikerült. Kiválasztottak, riporter lettem a 12+ című műsorban. Soha semmit nem vettem annyira komolyan, mint azt, hogy riporter vagyok az ifjúsági híradóban, a tévében, a királyi tévében, a tévék tévéjében. Előtte is, utána is mindent félgőzzel csináltam, ahhoz képest, amennyire komolyan vettem a riporterséget itt. Az egyetemet, az összes munkámat, az egész életemet.

Jó akartam lenni, a legjobb. Láttam magam a jövőben (ami most van) amint ott ülök a Híradó, A Híradó díszlete előtt és komoly arccal számolok be katasztrófákról, háborúról, világpolitikai helyzetet elemzek, átadom a szót a riportnernek, a híradó végén pedig érdeklődöm, mizu sport fronton, majd a meteorológustól kérdezem, mire számíthatunk holnap.

Nem vettünk fel videóra egyetlen adást sem, nem akartam, gyakorlatnak fogtam fel. Majd felveszem videóra azt, amikor jó vagyok, amikor már profi vagyok. Illetve nem. Nem veszem fel, akkor sem, mert ki az a hülye, aki minden este felveszi a híradót.

Kicsit pösze vagyok, pösze voltam akkor is. Élőben nem hallani, vagyis csak az hallja, aki arra koncentrál, stúdiófelvételen viszont nagyon szembetűnő (fülbeötlő?). Gyakoroltam, beszédtechnika órákra jártam, hogy az a fránya esz, dzé és cé olyan kristálytiszta legyen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Lestem a nagyokat. Szívtam magamba a tévézést és tervezgettem a jövőmet.

Panaszkodtak rá, sokan mondták, a Tőzsdepalota nem alkalmas tévét csinálni; az én szememben nem volt alkalmasabb épület. A falait is szerettem, a labirintust, a sárga neonfénnyel. Egyetlen helyiség volt, amit képes voltam zökkenőmentesen, első nekifutásra megtalálni az épületben, az irodánk. Viszont egyszer sem sikerült  kitalálnom az épületből úgy, hogy legalább egyszer ne menjek rossz folyosóra, vagy ne forduljak rossz felé. Valahogy visszafelé már semmi nem olyan volt, mint odafelé. A Tőzsdepalota a Roxfort: a lépcsők mindig máshová vezetnek, attól függően, éppen milyen kedvük van.

Nem bántam. Órákat bolyongtam az épületben, fülig érő szájjal, lestem az öregeket, akik flanel ingben, vastag keretes szemüvegben, összeráncolt szemöldökkel közlekedtek a szobák között, mappákkal, papírokkal a kezükben. Megalkottam a  saját mitológiámat. Azért van a  tévé minden folyosóján kávé- és/vagy csoki automata, hogy ne haljon éhen, aki eltéved; akkor se, ha évekig bolyong az épületben, mielőtt megtalálná a kijáratot.

Egész Odüsszeiát játszottam le a fejemben, melyik szoba, melyik emelet a Phaiákok szigete, hol vannak a szirének, hol lakik a Küklopsz. Figyeltem a nagyokat, mit mondanak, hogyan beszélnek az adásról. Szinte semmit nem értettem, de utánoztam őket, használtam a kifejezéseiket. Fontosnak éreztem magam, olyannak, aki értéket teremt, olyan alkotó folyamatban vesz részt, amit összefoglaló néven tévének, királyi tévének nevezünk. A tévék tévéje.

Drámatagozatos voltam, egy délután soron kívül gyorsan el kellett mennem a tévéhez, nem stimmelt valami a hanggal. Életemben először ültem stúdióban, fülhallgatóval a fejemen, mikrofon előtt, a hangmérnök viccelődött velem, húzzam el a papírt a mikrofon előtt, legyek olyan, mint Karády. Nem értettem, de nevettem. Mindent érteni akartam, mindent tudni akartam. Ide akartam visszatérni egyszer úgy, hogy ne tudjanak nekem olyan viccet mondani, amit nem értek.

A napot is fel tudom idézni, ha egészen pontosan meg akarnám mondani, melyik nap volt, meg tudnám. Előző nap este az osztály, a tizenkettő dé, testületileg elment megnézni a Harry Potter és a Tűz Serlege premierjét. Fáradt voltam, összefolytak a betűk a papíron. A szöveg, amit olvasnom kellett volna, az volt, "hercegi pompás Buddha-kastély", ehelyett az jött ki belőlem: hercegprímás Buddha-kastély. A felvétel leállt, hárman négyfelé dőltek a röhögéstől. Üdvözült fejjel ültem, halvány mosollyal: megnevettettem a nagyokat. Lenyugodtak a kedélyek, és befejeztük a munkát.

A hangfelvétel után sietnem kellett vissza a Vörösmartyba, kezdődött a délutáni próba. Aznap tévedtem el az épülteben úgy, hogy nagyjából sem tudtam, hol vagyok. Kifordultam egy folyosóra, és tágra nyílt a szemem: ott voltam a Híradó, A HÍRADÓ stúdiójánál. Belestem, üres volt, senki nem volt bent. Beléptem, félősen, ott álltam a lilás-fehér háttér, és a szürke, inkább feketébe hajló, üveglapú asztal előtt. Levegőt sem mertem venni, annyira boldog voltam. Nehogy lelepleződjek, nehogy zajt keltsek, nehogy észrevegyenek, csak még egy percet hadd töltsek itt.

Kihátráltam, lábujjhegyen, nehogy tiltott híradó-látogatáson kapjanak. Aztán feketelistára kerülök, és soha nem lesz belőlem híradós. Felhívtam Papp Danit... Igen, Papp Danit, aki a világ legjobb drámatanára, és kimondottan zavar, hogy ez a név most más miatt, másik ember miatt forog közszájon. Szóval, felhívtam, késni fogok, nem érek oda a próba elejére. Még mindig csak hápogni tudtam, akkora hatással volt rám a stúdió.

Egyébként az, hogy ott vagyok, annyit jelentett, hogy valahol irgalmatlanul elvétettem a kanyart, mert az épület másik szárnyában kötöttem ki, kilométerekre onnan, ahol lennem kellett volna, ráadásul egy emelettel feljebb is. Nagy teljesítmény eljutni a harmadik emeletre úgy, hogy a másodikról igyekszel lefelé. Nem tudom, hogy bámészkodhattam el az utat ennyire, de az akkori énemtől ez nem fura. Igazából a mostanitól sem lenne az. Kótyagos fejjel botorkáltam el a kijáratig.

Tizennégy éve őrzöm magamban az érzést. Nem voltam hajlandó tudomásul venni, mi zajlik a tévé körül, mert tizennégy éve lüktet bennem az eufória, amit a tini énem érzett, amikor odakerült a stúdióba, ahol elképzelte a jövőjét. Nehezen múlik ám ez el, na. Sok-sok éven át ez adott erőt és kitartást ahhoz, hogy tanuljak, hogy a legjobb legyek. Hogy egyszer elég jó legyek ahhoz, hogy bekerüljek megint azok közé a falak közé; amik egyébként már rég nem a tévé otthona.

Ma pedig ott álltam a tömegben, a Kunigunda útján, és azon merengtem a tüntetés kellős közepén, mi lett a tévémmel. Hová lett az álmom. Mi lett a királyi tévével, az em egyel, a tévék tévéjével. Egyszer hallotam egy PhD hallgatóról, aki éppcsak befejezte a disszertációját a nők helyzetéről az arab országokban, amikor lezajlott az arab tavasz; pár hét-hónap leforgása alatt lett érvénytelen minden, amit leírt. Valahogy így vagyok ezzel én is.

Mirkófiam, örüljön legalább annak, hogy túl sok energiát nem fektetett beszédtechnika órába. Így még mindig pösze, amúgy sem lehetne híradós a tévénél. Ami már nincs. Amúgy. Olyan formában már nincs.

A bejegyzés trackback címe:

https://dosvidaniyaanna.blog.hu/api/trackback/id/tr6614496978

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tomanovics Gergely · http://tomanovicsgergely.blog.hu 2018.12.18. 03:51:09

Ez most szíven érintett rendesen, köszönöm, hogy megosztottad.

Sorstársak vagyunk, az én történetem nagyon hasonló a tiédhez, és 2007. február 26-án hétfőn (amikor először léptem át a Képviselői Irodaház detektoros kapuját csillogó szemmel) magam sem gondoltam volna, hogy életem mindezidáig legcsodálatosabb négy éve következik, ami alatt (tudtomon kívül) valami olyasmi felépítéseben veszek részt, amit 10 évvel később minden erőmmel elpusztítanék.

Én is leírtam a történetemet a blogomon, igaz, kicsit hosszabb, mert engem elég durván érintett ez a 12 év. Én nagyon mélyről jövök (a 2007 február 26 hétfőt megelőző pénteken még reménytelen mókuskeréknek tűnő 14 órás műszakban dolgoztam egy kézi autómosóban) utána nagyon magasra jutottam (ezért rengeteget tanultam, és próbáltam kihozni magamból a maximumot, hogy elismert tagja lehessek a közösségnek) hogy aztán a NER letrejöttét nem sokkal követő vakmerő kiugrásom után hatalmasat zuhanjak vissza abba a posványba, ahonnan elindultam, és ahonnan egyre fogyatkozó erőmmel reménytelenül próbálnék újra visszakapaszkodni a felszínre a saját két kezemmel, és eddig totális kudarcnak tűnik az egész.

Egy a baj, örök hibám, hogy olyan vagyok, mint a Zootropolis nyuszija: nem tudom, hogyan kell feladni, ezért életem végéig küzdök az álmaimért és az álomgyilkosok ellen, többek között az abban a 4 évben és az utána megszerzett tudást felhasználva fogok bosszút állni.

Tervezek amúgy egy új "királyi" (vagy inkább csak simá király) tévét. Ez is le van írva, és az is, hogy egyszer, abban a bizonyis 4 évben már majdnem sikerült megcsinálni, egyszer talán lesz majd egy ilyen, és akkor talán - ha érzel hozzá kedvet és elhivatottságot - neked sem kell hiábavalónak érezned azokat a beszédtechnikai órákat. :)

tomanovicsgergely.blog.hu/2016/09/29/mi_ez_a_konyv_miert_irtam_meg_kinek_szol

mirkofiam 2018.12.18. 17:08:52

@Tomanovics Gergely: semmi jónak nem vagyok elrontója :) egy király tévé jó lenne :)