Harmincadik! Eljutottam a hónap végéig és tényleg, mindennap volt bejegyzés. Volt, hogy könnyebb volt megírni, volt, hogy nehezebb. Volt, hogy a francba kívántam az egészet, volt, hogy megírtam volna aznap még egyet. De a vállalásom nem az volt, hogy mindennap kiteszek valamit. Hanem az, hogy mindennap írok valamit. Ez nem a kreativitásról szólt, hanem arról, hogy naplózzam magam. Véget ért a száraz november.

Mit tudtam meg magamról? Több okból is olyan periódusban vagyok, hogy monitorozom magam. Ki vagyok én? Mit tudok? Min kell változtatnom? Mi az, ami boldoggá tesz? Mire használom az alkoholt?

Igen, igen, lehet engem sajnálni, vagy kinevetni, hogy harminckét éves koromra jutottam el odáig, hogy ezekre a kérdésekre választ keresek. Arra, hogyha egyedül vagyok, csak magamban, akkor mi az, ami elégedetté tesz. Mert eddig többnyire mástól vártam ezt, aztán rájöttem (kicsit talán későn, de, hát jobb későn, mint soha) ez annyira nem jó. Pontosabban semennyire nem jó. Nem vagyok jóban magammal, tanulni kell ezt is. Próbálom megtudni, ki a lány, aki itt pötyögi ezeket a sorokat, mert egy ismeretlent aránylag nehéz kedvelni.

A harmincadikat írom. Az írások többségénél maximum a téma volt meg, de az se mindig. Mintha az írás már létezett volna valahol, én pedig csak a közvetítő közeg lettem volna, a mediátor, aki által leíródik valahogy. Aki leül teljesen világtalanul, azt se tudja, mi van, csak gépeli, amit diktálnak neki.

Szemben az eddigi szövegeimmel, most nem volt idő megvárni, hogy összeálljon a fejemben valami egész, és azt leírni, ami már készen van. Egyszerűen csak írtam, ami jött. Az ujjaim valószínűleg gyorsabbak, mint az agyam, a szöveg gyorsabban születik, mint ahogy egyáltalán képes lennék kitalálni, mit is írjak. Ennek következménye, hogy teljesen új dolgokat tudtam meg magamról. Nem én formáltam a  szöveget, hanem a szövegben megformálódtam én. Önismeretinek szántam ezt a harminc napot, azt gondolom, elég jól sikerült. Meglepően jól.

Ki például Mirkófiam? Ezt a nevet gimis korom óta használom. Keresztúri tanár úr (közismertebb nevén Joe, vagy egyszerűen X) hívott így, egyszerűen rámragadt. Interiorizáltam. Belsőmmé tettem. Mirkófiam, amikor ez elhangzott, felzengett a folyosón, a teremben, bárhol, azt a választ hívta elő belőlem, hogy "Én készültem, Tanár úr". Szerintem a mai napig, ha meghallanám a hátam mögül, "Mirkófiam" összerezzennék, és előbb gondolkodnék el azon, kész-e a házi feladatom, mint azon, hogy volt-e egyáltalán. Mirkófiam szembenáll az okostojással, akinek amúgy gondolom magam. Mármint, annak a  többiek gondolnak. Viszont, az egyik nem létezhet a másik nélkül, Mirkófiam a legjobb akar lenni, meg akar felelni és nem fél hibázni. (Nem, még mindig nem kell értesíteni a pszichiátriát.)

Nyilván, csak olyan tartalmat tudtam leírni, ami eleve bennem volt, az idő rövidsége nem adott alkalmat arra, hogy történeteket farigcsáljak. Fura innen visszanézni a harminc napra, mintha egyetlen pillanat lett volna. Az apropója a száraz november volt, vizsgálni akartam az alkoholhoz fűződő viszonyomat is.

Sok a konklúzió. Például sokkal egyszerűbb a borra fogni, hogy hülyeségeket beszélek és csinálok, mint egyszerűen bevallani: hülye vagyok. Fura. Fura dolgokat beszélek, túl gyorsak az asszociációim, nehezen követhetők, plusz olyan helyezetek kellős közepébe is bele tudok poénkodni, amilyenekbe egyáltalán nem kéne. Nem illik.

Ez a harminc szöveg tökéletes lenyomata ennek. Mirkó Anna vagyok, születtem nyolcvanhat szeptember huszonnegyedikén a Szovjetunióban, Leningrádban, és blogot írok, hogy megismerjem magam.

Szép munka volt, Mirkófiam. Akkor most próbálja meg valahogy nem abbahagyni.