Dolgok jöttek közbe/Vissza vázlatba
2018. november 29. írta: mirkofiam

Dolgok jöttek közbe/Vissza vázlatba

Minden napra egy sztori, huszonkilencedik

Így ma több, mint valószínű, nem lesz teljesértékű bejegyzés.

Sajnálom.

Néha fontosabb rohanni, úgy tűnik, vannak dolgok, amiket nem lehet tartani minden körülmények között.

Holnap vagy duplával jövök, vagy december elsejére is írok egyet.

A megértést köszönöm. (2018 november 29. 21:00)

Törölhetném ezeket a fenti sorokat. Digitális világ, te csodás, meg nem történtté lehet tenni dolgokat. Milyen kár, hogy a valóságban nem lehet. Azt hittem, nem lesz ma bejegyzés, nem olyan volt a helyzet. Aztán úgy alakult, hogy mégis leültem írni.

Milyen egyszerű lenne, ha a valóságot is vissza lehetne tenni vázlatba, mint egy-egy blogbejegyzést. Nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, hopsz, rányomok a vissza vázlatba menüpontra, és rajtam kívül senki nem éri el. Nem látja, nem tudja, mi volt az ereeti. Úgy alakítom át, ahogy szeretném. Kedvemre. Kitörlöm azokat a részeket, amik nem tetszenek.

A szám nagy csak, még a blogbejegyzéseimen sem szívesen módosítok utólag. Én, aki arról papolok, hogy a számneveket egytől tízig kiírjuk, ha mondatot kezdünk vele, akkor kiírjuk, legyen az bármekkora is. Ha évszám, azt is, betűvel. Így elegáns. Ehhez képest, pár hónappal ezelőtt, úgy kezdtem egy bejegyzésemet, "16 órát buszozni". Így! Számmal! Rögtön az első mondatot! És mégsem visz rá a lélek, hogy kijavítsam.

Pedig a blogban még egyszerűbb lenne matatni utólag, mint a való életben. Kicsit átírom, szebbre írom, választékosabbra, kijavítom az elgépeléseket, beleteszek még ezt-azt, hogy érdekesebb legyen. Törlöm a szóismétléseket, amiket nem vettem észre, szinonimát keresek.

Ha az életem eseményeit tenném vissza vázlatba, az viszont megtörné a folyamatát a történetemnek, valószínűleg kicsit rázósabb lenne a valóságot kozmetikázni, de nem lehetetlen. A bloggal szerencsém, hogy lazán fűződnek egymáshoz a bejegyzések, egy kis változtatás nem okoz kavart a blog egészére nézve. A valóság kicsit más tészta.

Példának okáért, visszatenném vázlatba 2015 szeptemberét. Ne állj szóba azzal a göröggel! Mondanám magamnak. Átírnám, kihúznám, nem állnék szóba vele, továbbsétálnék. Ehhez képest 2015 novemberében igencsak megdöbbennék, hogy együtt élek valakivel, akivel nem álltam szóba.

Törölném az egyetemi felvételimet, megcserélném a megjelölt intézmények sorrendjét. Felvennének jogra, tíz évvel később csak pislognék, mit keresek szociológia doktori szakon. Akkor kénytelen lennék átírni azt is, a valódi blogomról meg törölni egy rakás bejegyzést, amiben a disszertációmról van szó. Mivel akkor ez a disszertáció nem létezne. Így se létezik, de abban ez esetben még annyira se létezne, még teoretikusan sem, még a platoni ideák világában sem, sehol sem. Káosz lépne fel. Bele is zavarodtam a dologba. Nem vagyok jó sci-fi írónak, na.

Ma olvastam valahol, hogy az élet az a tanító, amelyik a legtöbbet kéri az óráiért. Hatalmas árat kér, cserébe biztos, hogy megtanulod a leckét. Valami fekete-fehér gondolkodó emberes képre volt rágépelve. Közhely, persze. Azért van benne valami. Nem tüntethetem el a hibákat, mert akkor a folytatást is törölnöm kéne. Aztán újraírni. Túl nagy munka. Ráadásul halogatnám, teljesen megzavarva ezzel a tér-idő kontinuumot.

Van a blogfelületnek még egy jó funkciója, az előnézeti kép. Nagyjából bekezdésenként nézem meg, hogy nézne ki élesben, az, amit írok. Persze, át tudom olvasni a szerkesztőfelületen is, de ott a legritkább esetben látom meg a hibákat, elütéseket, még azt sem nagyon érzékelem, ha a történet nem elég gördülékeny. Szükség van arra, hogy lássam, milyen lesz a  végeredmény.

Ez már talán hasznosabb lenne. Nem? Csinálod a dolgokat, belülről nem látod, hogy néz ez ki a valóságban, nem látod azt sem, ha hibázol. Ekkor megnézni a valóság előnézetét. Kívülről, felülről, látni a  tágabb összefüggéseket. Aztán visszamenni a szerkesztőfelületre, kijavítani, úgy csinálni, hogy jobb legyen a végeredmény.

No, de. Ha én nem követem el azokat a hibákat, amiket elkövettem, nem vonom le a tanulságokat sem, nem változom abba az irányba, amibe változtam. Ami elvezetett oda, hogy itt ülök, és pötyögök, többé-kevésbé tisztában azzal, hová is tart az életem, és mit akarok kezdeni magammal a jövőben.

Kellettek ezek a hibák, fizetni a tanulópénzt, ha menetközben korrigáltam volna, annyit értem volna vele el, hogy nem történt volna velem a világon semmi.

Minden úgy van jól, ahogy van. Azt hiszem. Maradjon meg a nyoma mindennek, ami történt, mert anélkül nem értelmezhető az, ami történni fog. Csak a jövő legyen vázlatban. A számneveket meg kiírjuk, betűvel, főleg, ha mondatot kezdünk vele.

A bejegyzés trackback címe:

https://dosvidaniyaanna.blog.hu/api/trackback/id/tr7914404316

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.