Rémesen hosszú favicc
2018. november 17. írta: mirkofiam

Rémesen hosszú favicc

Minden napra egy sztori, tizenhetedik

Mindig túl korán érkezem. Túl korán, vagy túl későn. A nagyapám, apám apja, betegesen retteg attól, hogy lekési a repülőt, vagy elkésik – mondjuk egy találkozóról. Ezért mindig mindenhová órákkal korábban érkezik, mint kellene. Amikor Izraelből kora reggel repült a gépem vissza Budapestre, este mentünk ki a reptérre. Nem az utolsó vonattal –mert mi van, ha az nem jön–, hanem az utolsó előttivel. Hét órát ültünk a reptéren. Még mindig jobb, mint lekésni, mondta. Nem ő késte volna le, hanem én, de úgy tűnik, családon belül mindenkire kiterjesztette a félelmét késés tekintetében.

Kézipoggyásszal utazom, majdnem mindig, így nem kell sorbanállni. Pontosabban eggyel kevesebb helyen kell. Így nem tudok ajándékba bort vinni, pontosabban nem olyat, amilyet kérnek. Olyat viszek, amilyet a duty freeben találok, és elfogadhatónak ítélem. Egy üveg bor miatt nem fizetek a bőröndért, semmi szükségem rá. Régimódi dolog poggyásszal utazni, ha rövid időre megy az ember. Nem régimódi. Nem ez a jó szó. Körülményes és szükségtelen, de így szokták.

Sokadik repülésnél sem vagyok képes az összes, folyadékot tartalmazó flakonomat egy helyre gyűjteni. Elfelejtem. Mindig elhatározom, hogy beteszem egy literes, zippes zacskóba a körömlakkot, szempillaspirált, parfümöt, de nem teszem, soha nem teszem. Emiatt morogni szoktak a biztonsági ellenőrzésnél. Mindig azt hazudom, először repülök. Ideges leszek a biztonsági ellenőrzésnél, nem tudom, miért. Bűntudatom lesz, mint ahogy a biztonsági őröktől is, a drogériákban. Úgy érzem, mintha tolvaj lennék, ami teljesen abszurd. Hülyeség azt mondani, először repülök, ha azt mondanám, elfelejtettem, az sem változtatna semmit a végeredményen. Naponta többszáz hülyével van dolguk a securityseknek, egy ide vagy oda, semmit nem számít.

Levetetik a cipőmet, már megint. Felemás zokni van rajtam. Amikor gondosan ügyelek arra, hogy egyformák legyenek a zoknijaim, és ne rózsaszín, vagy valami képtelen mintájú, akkor soha nem kell levennem a cipőmet. Ez Murphy. Fekete, szürke, vagy sötétkék zoknik, egy komoly nő zoknijai, rámnéznének a detektornál és tudnák, ez egy megbízható ember. De olyankor, mikor ilyenek vannak rajtam, mindig átengednek cipőben. A zokni hat az ember aurájára.

Bambán bámulom a lábamat, a security-s követi a tekintetemet, megmosolyogja a zoknijaimat. Az egyik rózsaszín csíkos, a másik lila, és pingvinek vannak rajta. Szégyellem magam, de arra gondolok, legalább a motozást megúszom. Egy terrorista nem venne fel pingvines zoknit, teljes képtelenség.

Intenek, menjek, motoznak. Ezek a terroristák sokkal csalafintábbak, mint gondoltam, ezek szerint volt rá példa, hogy felemás zoknival álcázták magukat. Lehet, sminkelnem kellett volna, akkor barátságosabb lenne a fejem, nem motoznának meg. Túl korán van, annyira korán, hogy a sminktől sem néznék ki barátságosabbnak. Az volt a baj biztos, hogy megint idegesnek látszottam. A három méteres sálamba belegabalyodtam, idegesen tekertem le magamról és vágtam a kabátommal együtt a kosárba. Reggel van, reggel minden az ellenségem, de azért annyira nem, hogy járatokat robbantgassak.

Jönnek már a cuccaim, átvilágították, szerencsére nem maradt benne semmi, mindent megtaláltam, amit kellett, és kivettem a röntgen előtt. Összepakolom a dolgaimat, kapkodok, sokan vagyunk, az emberek ciccegnek, miért húzom az időt, miért nem tudok gyorsabban összepakolni. Nyakam köré tekerem a három méteres sálamat, de folyamat közben meggondolom magam, melegem lesz, letekerem a sálat, inkább begyömöszölöm a kabátom ujjába. Fel akarom venni a kabátomat, a homlokomra csapok, most gyömöszöltem bele a sálat. Türelmetlenül tömködöm bele a táskámba a laptopomat, a telefonomat, hatszor visszanézek, nem felejtettem-e ott valamit. Egyszer ottfelejtettem a kedvenc karórámat, reggel volt és valami elterelte a figyelmemet, már későn vettem észre, a gépen ültem már. Pedig szép óra volt, és fontos volt nekem.

Amikor idáig elérek, két dolog lehetséges: vagy rohanok, vagy unatkozom. Kivételesen időben értem ide, most tudok nézelődni is, kávézni is, de nem kell túl sokat várnom. Veszek egy üveg bort a dutyban, befújkálom magam legalább négyféle parfümmel. Megint későn jut eszembe, hogy mi van, ha a mellettem ülőnek migrénje lesz a szagomtól. Elmegyek egy kávéért, van időm, akkor eszem is valamit. Szeretek a tranzitban enni, szeretek a tranzitban lenni. Amikor nincs időm, akkor végigrohanok a terminálon, még sosem késtem le repülőt, de amikor kapkodok, egyszerűen nem találom meg a kaput, ahova mennem kell. Egyszer biztos, hogy le fogom késni a járatomat, mert eltévedek a reptéren.

Most a tizenhármas kaputól repültök Szentpétervárra, indulás előtt, a terminálon észreveszek az ülésen egy üres Jagermeisteres üveget, mellette üres xanaxos csomagolást. Elmosolyodom, eszembejut, régen én is féltem a repüléstől, de azért ennyire nem. Ehhez valószínűleg nagyon kell rettegni.

Akkor is rengeteget kell várni a beszállásra, amikor azt hiszem, lekéstem a repülőt. Szeretem, ha van utashíd, szeretem azt a folyosót, télen nagyon kellemetlen a fapados hangár. Beszállok, a légiutaskísérők rám mosolyognak, én rájuk. Végre, végre a fedélzeten vagyok.

A legmagasabbra, minden fa közül a mamutfenyő nő meg. Nem tudom lehet-e hosszú a fa, azt hiszem, már csak az a  fa hosszú, amit kivágtak, amelyik már fekszik. Mert a kígyó sem magas. Szóval ez most olyan hosszú volt, mint egy mamutfenyő.

Hol a csattanó? Az nincs, elvették még a biztonsági ellenőrzésnél. Olyasmit nem engednek fel a fedélzetre, ami megzavarja az utasok, vagy a pilóta nyugalmát.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://dosvidaniyaanna.blog.hu/api/trackback/id/tr3014377353

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.