Kakukkos óra volt, nagyon szerettem. Egyszerű kis szovjet vacak, nekem mégis, a világ nyolcadik csodája. Imádtam nézni, ahogy kiugrik a kismadár, epedve vártam minden egész órát. A szigetszentmiklósi lakásunk konyhájának falán lógott, amit már nagyon rég eladtunk. Kár. Néha elsétálok a ház mellett, mindig felnézek az ablakokra és nosztalgiázom. Sokáig reméltem, hogy valahol megvan az az óra, reménykedve bontogattam dobozokat, amik évtizedekkel ezelőtt lettek leragasztva és lerakva a pincébe. De nem találtam sehol. Egyszer megkérdeztem, mi lett a sorsa és nagyon úgy tűnik, sajnos ki lett dobva. Így, passzív szerkezettel írom, még véletlenül se érezze senki úgy, hogy okolom. Kidobódott, kidobásra került. Mert már nem működött.

A lakásban úgy emlékszem, mindig tapétaragasztó illat volt. Nem szag, illat. De hivatalosan talán mégis, szagnak kéne írni. Kitapétáztunk, és ottmaradt. Valószínűleg megtetszett neki az élet a szentmiklós úti lakásban. Velünk reggelizett, velünk ebédelt, velünk jött fogat mosni esténként. Volt egy bordásfalam is, a tapétaragasztó szag nagyon szeretett rajta tornázni.

Két emelettel alattunk lakott az ovis legjobb barátnőm, Anikó, akivel külön angolra jártunk együtt. És annyit tudtunk csevegni, jó ég, csak tudnám, miről. Tudom, hogy tőle hallottam először a pizzáról, nagyon egzotikus ételnek tűnt, az alapján, ahogy leírta. Szerettem a ház hátsó udvarát. Az a lakás a béke szigete volt nekem.  A tapéta pedig fehér volt, apró, pink tulipánokkal, aminek a maradékával a nagyapám dobozokat dekorált ki, a dobozok, amikben a játékaimat tároltam, passzoltak a tapétához. A pici tulipános tapéta miatt volt a tapétaragasztó illat. Mármint szag.

Szemben a házzal volt egy kis büfé, ahol életem legfinomabb palacsintáját ettem. Lehet, mindent megszépít az idő, de akárhogy is, a palacsinta finom volt. Puha, és porcukor volt a tetején. A közepében pedig barackdzsem volt, nem lekvár, a lekvár a fülemen jött már ki, azóta sem tudok házi baracklekvárt enni. Bolti dzsem! Szörnyűségek szörnyűsége, egy ötévesnek akkora élmény volt, hogy a mai napig a számban a palacsinta íze, és harminckét éves fejemmel is, ha fel kéne sorolni az öt legjobb gasztronómiai élményemet, az a palacsinta biztos, hogy köztük lenne.

És úgy emlékszem, a naplementék is onnan voltak a legszebbek, a konyha ablakából, mert az nézett nyugatra. A szobámból, ahol a bordásfal is volt, meg a tapétaragasztó szag, csak a napkelte látszott. A játszótér menő volt, és sok gyerek lakott a tömbben. Ritkán voltam itt, de a legszebb emlékeim a gyerekkoromból majdnem mind innen valók.

De minden, minden tárgy közül és minden jó dolog közül, ami a szentmiklós úti lakásban történt, mégiscsak a kakukkos órát szerettem a legjobban, még a bordásfalnál is jobban.  Barna, műanyag borítása volt, leveleket mintázott, de az is lehet, fatörzset. Kakukkos és ingaóra is volt, láncon két, zöldes színű toboz függött rajta, és egyenletes tiktakolásuk jelezte a másodpercek múlását. Szakadatlanul jártak ide-oda, ide-oda.

Pontosan olyan ütemben, ahogy én ma este járkálok a konyha és a számítógép között, halogatom a mosogatást és halogatom a blogírást is. Az ingaóra ütemében járok-kelek a konyha és a szoba között.

Ma olvastam egy idézetet, ami nagyon tetszett, igazából csak ennyit akartam írni. "Én nem halogatok, csak gondosan gyűjtögetem a bűntudat vezérelte motivációt."