...hogy kijavítsuk őket. Vagy nem?

Úgy kezdtem bele ebbe a harminc napos dologba, hogy azt írtam, arról fogok írni, ami aznap foglalkoztat. Egészen jó elképzelés, de fogy a levegő. Mármint a tér. Mi foglalkoztat? Az, hogy emberek miért nem tudnak helyesen írni. Ezzel tenni nem sok mindent tudok. A probléma az, hogy én sem tudok. Hiába kergetem a nyomorult vesszőket, kettőspontokat, nézegetem, hogy mit kell egybeírni és külön, minden blogbejegyzésemben találok hibákat, átírnám, átolvasom, nem tetszik. De erről nem érdemes bejegyzést írni, mert bejegyzést írni arról, hogyan írok bejegyzést olyan lenne, mint egy használati utasítás egy használati utasításhoz.

Ma megálltam egy kicsit, és elgondolkodtam. Miért vadászom hibákra? A sajátjaimra? Mi egyáltalán a hiba? És miért tudom olyan borzasztóan szégyellni magam attól, hogy elmaradt egy vessző, bennemaradt a szövegben egy elütés, nem írtam egybe, amit egybe kellett volna? Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, amivel nagyon sok mindere reflektáltak, arra pont nem, hogy milyen pocsék nyelvtannal adom elő mindezt.

Azért szeretek képzőművészekkel, elsősorban festőkkel beszélgetni arról, hogy mi számít hibának, mert ők mindig kérdőn néznek rám: hiba? Olyan nincs. Nincs olyan, hogy valamit nem lehet kijavítani, vagy nem lehet úgy átalakítani a kép egészét, hogy a hiba ne váljon erényévé az összképnek. Nem létezik a fogalom, arról beszélhetünk, hogy valami nem egészen a szándékaink szerint történt. Ilyenkor két dolgot tehetünk, vagy kidobjuk az egészet a francba, ezzel együtt az összes eddigi munkánkat, törekvésünket, fáradozásunkat is. Vagy ránézünk, hunyorítunk kicsit, forgatjuk a fejünket ide-oda, és elképzeljük, hogyan lehetne beépíteni ezt az ún. hibát az eddigi egészbe. Munkás lesz, az biztos és az is biztos, hogy megéri.

Írtam pár napja a maximalizmusról, arról a fajtáról, ami káros. Ami megakadályoz a cselekvésben. Arról, amikor annyira félek attól, hogy hibázom, hogy inkább nem is csinálok semmit. Ezzel nagyon jól el lehet vesztegetni az időt, az ember ül és fél és nem csinál semmit. Most blogolok, elhatároztam, hogy csinálom, vállalom, nem hagyom abba, közben magamban azon morfondírozok, jézusom, milyen kínos, hogy naponta kiteszek egy szöveget, amikor írni sem tudok.

Nehéz megfogalmazni, mikor mondhatom azt, hogy elbuktam. Én azt az álláspontot szeretem, hogy elbuktam, akkor fekszem kicsit a földön, sajnálom magam, aztán amikor már kényelmetlen a padlón, felállok. Nem tettem ki egy vesszőt, nem baj, túlélem, kicsit sajnálom magam a földön, de felállok, folytatom. Viccesen hangzik? Igen.

Így mindenkinek, akit érint: nem fogom elolvasni ezt a bejegyzést, mielőtt kiteszem. Jó eséllyel benne maradt egy rakás elütés, és olyasmi, ami szándékomon kívül állt. Akkor hagyjam abba a blogolást?

Feláll, koronát igazít, tovább megy.