16 órát ülni buszon, sok. Nagyon sok. főleg, ha 184 centi vagy, és félúton behajtogatja magát a melletted lévő ülésre egy kétméteres német. Igazából annak, hogy német, nincs sok jelentősége, egy kétméteres francia sem foglal kevesebb helyet, azt hiszem. Az viszont kimondottan fokozza a helyhiány érzetét, hogy beszél hozzád, te tudod, hogy értened kéne, de valahogy pont olyan akcentussal beszél, hogy akár a kétméteres francia is beszélhetne hozzád, de akár egy kétméteres dél-koreai is, semmivel nem világosabb, hogy miről beszél. De azért kedves volt, sörrel kínált, gyümölcslével is, meg a fél twixével is. Majdnem éjfél volt, mire Berlinbe értem, megváltás volt leszállni a buszról.
Berlinben mint a karikacsapás ment minden, a buszpályaudvarról nagyon gyorsan keveredtem át a reptérre, lélekben felkészülve arra, hogy hét órát fogok ott szobrozni. Ez a picike, félórás út, Berlin ZOB és Tegel között pont arra volt elég, hogy konstatáljam, a hátizsákomat újra kell tervezni, mert túl nehéz lett, visszafordulás-indikáló súlyú. Lerogytam Tegelen az első szabad padra, és azon tanakodtam, hogy menjek el mosdóba úgy, hogy ne kelljen magammal cipelni a cuccokat. Ebben a pillanatban ült le mellém egy bizalom-gerjesztő kinézetű idősebb úr. Első ránézésre, legalább is annak tűnt. Megkértem, figyelje a cuccaimat, míg elugrom mosdóba. Gyorsan kiderült, hogy az inglise veri púr, viszont beszél oroszul, lengyelül meg németül. Innentől fogva egyértelmű volt, hogy valahogy meg fogjuk érteni egymást. Viszont, nem vállalta a táskák őrzését, és le is beszélt arról, hogy idegenekre bízzam a holmimat, legyenek bármilyen bizalomgerjesztők is első látásra.
Szásaként mutatkozott be, vagyis azt mondta, ma estére ő Szása. Az, hogy valami nincs teljesen rendben Szása fejében, pár perces beszélgetés után kiderült. Almalés palackot szedett elő szakadt hátizsákjából, az üvegben gyaníthatóan nem almalé volt. Kicsit tartottam tőle, hogy a nap folyamán még ezzel a ki-tudja-milyen-löttyel is meg leszek kínálva, de szerencsére, rendes alkoholista lévén nem osztozkodott pián. Az este folyamán ugyanebből a táskából került még elő lengyel szakácskönyv, meg egy King Crimson koncertjegy is. Sok mindenről beszélgettünk, hogy mi igaz és mi nem, abból, amit mondott, nem fog kiderülni soha. Szomorú szerelmi életéről hosszan mesélt (ennek talán lehetett valóságalapja) francia idegenlégiós múltjáról is, és lőgyakorlatokról Lille környékén (ennek már talán kevesebb, de ennek akár még utána is lehetne nézni) és a Berlinben élő földönkívüliekről is megtudtam mindent. Nos...Berlinben mindenféle fura szerzet megtalálható, miért pont földönkívüliek ne lennének? Szása szerint Wedding és Alt-Tegel kerületekben laknak, és az akcentusukról lehet felismerni őket. (ekkor hirtelen bekúszott elmémbe útitársam a buszról). Hogy ne aludjak el, javasoltam, menjünk levegőzni. A terminál mellett megtudtam azt is, hogy éjjel a német titkosszolgálat piros színű autókból figyeli a repteret (mit tesz isten, pont ott állt egy piros Toyota) és minden este másmilyen, de mindig pirosszínű autóból. Ennél a pontnál inkább elbúcsúztam Szásától, előkotortam a hálózsákomat és ledőltem a padra aludni. Ekkor már olyan fáradt voltam, hogy szinte azonnal elaludtam. Álmomban zöld németek ültek piros Toyotákban.
Reggel majdnem sikerült lekésnem a gépemet Helsinkibe, ami, azt hiszem, minden idők abszolút negatív rekordja lehetett volna. Tanács: aki Easyjettel utazik Berlinből, vegye komolyan a két órával indulás előtt a reptéren lenni dolgot, mert leadni a csomagot és átmenni a biztonsági ellenőrzésen jóval több, mint egy óra.
Helsinkibe érve az első dolgom az volt, hogy átöltöztem. Ugyan volt róla fogalmam, hogy mi is az a finn nyár, de nagyon fáradt voltam már, rosszul érintett a 13 fok és eső. A reptéren aztán következett a fejvesztve rohangálás epizód; tudtam, hogy a legrázósabb része ennek az etapnak az lesz, hogy kitaláljam, hogy jutok el a finn fővárosból az isten háta mögé. Itt ismét meggyőződtem a finnek segítőkészségéről, az információpultos srác nem engedett el, míg teljes útitervet össze nem állított nekem, és mindezt annyira teátrálisan csinálta, hogy elpárolgott az összes fáradtságom és kétségbeesésem.
Helsinkit szeretem, a finnek csodamanók. Mindenki útbaigazít, ha nem tudja ő maga, megkérdez valaki mást, kitalálják neked ott helyben, mit és hogyan tegyél, hogy odaérj, ahova szeretnél. Attól viszont folyton megzavarodom, hogy a nyelv maga, mármint a szavak, semennyire nem hasonlítanak a magyarra, ellenben az intonáció és a hangkészlet szinte ugyanaz- amikor beszélnek mellettem de van valami háttérzaj, mindig odakapom a fejem- magyarok- és aztán mindig rájövök, hogy nem. Tudathasadásos állapot, főleg 30 óra ébrenlét után.
További potom 6 óra utazás után érkeztem meg Taavettibe. Apukám már várt, kocsiba vágódtunk és elindultunk az erdő mélyére a tó partjára, a helyre, aminek nincsen címe, csak GPS koordinátái, nem találod meg máshogy. Itt csak mi vagyunk, a szúnyogok meg a medvék. Csend van. Ilyen csendet ritkán hall az ember. És fehér éjszakák- éjjel háromra ugyan már csak az égalja világos, de ekkor elkezd felkelni a nap ismét.
A szaunában ülve este nyolc körül ért el a tudatomig: megérkeztem. Elindultam, és megérkeztem az első állomáshoz. Úton vagyok. És most itt ülök a 110 fokos szaunában (mondom én, hogy forró a finn nyár), bámulom az óriási fenyőket, és mindjárt belecsobbanok a 15 fokos tóba. És minél nagyobb a csend kint, annál hangosabbak a gondolatok bent.