Igen, igen, tudom, elmaradásban vagyok. Más mentségem nincs, minthogy annyira gyorsan, annyira természetessé vált az egész közeg, hogy nem tudtam, mit is lenne érdemes megosztani az egészből; a nagy és  új dolgok helyét átvették nüanszok, és a kvázi hétköznapiság. Másrészt hosszan hallgattam, mert szerencsésen elszenvedtem néhány balesetet, ami nagyon meghatározta itt-tartózkodásom arculatát (és amikben tényleg, 100%-ig én vagyok a hibás, DE megtanultam: oda nézzé' ahova mész, és ne az eget bámuld). További konzekvencia az, hogy az élet tudja mit csinál, és hogy minden nézőpont kérdése. Például  micsoda szerencse, hogy csak két lábam van, mert pl. ha százlábú lennék, Afrika éves GDP-jét lennék kénytelen fáslira és mindenféle krémekre költeni. (kibicsaklott mindkét bokám,  még mindig szenvedek velük) és egyébként is, milyen más körülmények között tanulnék ilyen szavakat idegen nyelven, mint rugalmas pólya, bokaszalag, ízület, traumatológia. Na de viccet félretéve: sokszor, nagyon sokszor kezdtem bejegyzést írni, és mind ottmaradt, félbehagyva, szemrehányóan bámulva rám... úgyhogy most valami kis összegzést próbálok írni, afféle számvetést.

Ma reggel úgy ébredtem fel, hogy belém hasított a tudat: öt napom maradt. Félkómásan, amíg vártam, hogy felforrjon a víz, azon gondolkodtam, ki, mikor  és főleg miért rabolta el az elmúlt három hónapomat, merthogy én egy hete sem vagyok itt, az tuti. Ahhoz képest, hogy leginkább dolgozni érkeztem, kicsit megint egyetemista lehettem és ezért nagyon hálás vagyok. Rengeteg új barátom lett, és tényleg, igazi barátok, olyanok, akik összekaparnak a padlóról, ha kétségbeestél; akik éjjel háromig gyakorolnak veled a prezentációdra, akik leszúrnak, hogy már megint csak csokit eszel ahelyett, hogy normálisan táplálkoznál és mérgükben lecsapnak eléd egy tányér kuszkuszt. Azt hiszem, kötelezővé tenném azt, hogy a húszas évei elején mindenki töltsön el néhány hónapot külföldön. Türelemre, toleranciára, találékonyságra tanít (TTT!). Tegnap este a konyhában ücsörögve azon mosolyogtam, hogy a casablancai csajok próbáltak engem megtanítani msement (ami ilyen izé. Hát olyasmi, mint mondjuk a pita vagy  tudom is én. Lisztből és vízből készül, négyzet alakú és bármivel lehet tölteni, ami ehető) készíteni, miközben a koreai lányok török lecsót ettek. És ezek a hétköznapok a koliban, nem lehet betelni vele, viszont élek a gyanúperrel, hogy megélni mindezt sokkal érdekesebb, mint olvasni róla.

Azt hiszem, az itt tartózkodásom egyik legizgalmasabb pontja a Szocsiban rendezett konferencia volt, ahol is megtörtént életem első, orosz nyelvű prezentációja. Hát, szerintem ha összeadom azt, hogy mennyire izgultam államvizsga előtt, érettségi előtt, és az összes nyelvvizsgáim előtt, akkor sem kapom meg végeredménynek, amit a prezentációm előtt éreztem. A fejemben nagyjából teljes sötétség honolt, és egy hirtelen jött agyi zárlat arra kényszerített, hogy a biztonságos, előre kigondolt tervemet (felolvasás) teljesen felrúgjam, és elmondjam, amit akarok. Csak úgy, szabadon. Elkezdtem, aztán körülbelül három perc múlva szívrohamot kaptam a saját vakmerőségemtől, a fejem kiürült, az egyetlen gondolat, ami maradt benne az az volt, hogy "Anyám borogass, mit csinálok én itt, én nem is beszélek oroszul". Aztán valahogy mégis sikerült. A prezentációm végén feltett kérdésekből meg arra következtettem, hogy valószínűleg megértették, amit mondani akartam. Megnyugodtam. Aki ismer engem közelebbről, az tudja, mekkora lépés ez nekem.

Szocsi amúgy olyan város, amibe csak beleszeretni lehet, főleg, ha az ember szereti a gigantikus, zenélő szökőkutakat. Nagy bánatom, hogy a tenger még túl hideg volt ahhoz, hogy belemenjek, pedig becs szó (csesszlov) megpróbáltam. Eddig valahogy úgy gondoltam, hogy az ideális lakhely az kizárólag Pétervár lehet, de Szocsi erősen megingatott ebben a meggyőződésemben.

Szóval ma van csütörtök...szerda hajnalban repülök, van még a péntek, a szombat, a vasárnap, a hétfő, a kedd és kész, és vége. És ez most megijeszt,úgyhogy nem is ülök itt tovább.... megyek és megölelem a folyosón az első szembejövőt, és elmondom neki hogy nagyon fog hiányozni.(remélem nem a takarító néni lesz az, mert az lehet, furán veszi ki majd magát)