Adrenalin. Valahonnan valahová, megint
2019. január 16. írta: mirkofiam

Adrenalin. Valahonnan valahová, megint

Mirkófiam már megint világgá megy. Egy egészen rövid időre.

Napok  óta tanakodom, miért is villanyoz fel ennyire a tudat, hogy nemsokára elindulok; hogy nemsokára elindulok messzire. Lehet, valóban típus kérdés, nekem a megtett kilométerek olyanok, mint a szupermarketek pontgyűjtő-akciója. Ötszáz forintonként kapsz egy pontot, és ha összegyűlt a megfelelő mennyiség, kapsz ajándékba egy serpenyőt, egy kést, egy konyharuhát, egy plüssmedvét vagy akármit. Vagy legalább megveheted akciósan.

Nagyjából így vagyok a megtett kilométerekkel. Nyáron figyeltem fel rá, hogy minél hosszabb út van a hátam mögött, annál jobban kiforrnak a  gondolataim, annál egészebbnek érzem magam és az írás is jobban megy, amikor mozgásban vagyok. Mint azok a karórák, amik a karod mozgási energiájától töltődnek fel. Összegyűlik a megfelelő számú kilométer, az pont annyi élményt, tapasztalást és ingert jelent, ami össze tud állni egész és szép gondolatokká. Aminek az egyik eredménye egy-egy jó írás, a másik meg az, hogy önmagamat egészebbnek érzem. De a kettő talán összefügg.

Ezért is szeretek lassan utazni: Buszon, vonaton, bármin, ami hosszan, egy irányban és monotonon mozog. Nézem a tájat, a felhőket, ez segít nekem abban, hogy rendezzem magamban ügyes-bajos dolgaimat. Persze jogosan merülne fel a kérdés, hogy akkor miért nem megyek pár kört a szentendrei hévvel, de, na. A tudat, hogy távol vagyok mindentől, amit ismerek, teljesen új megvilágításba helyezi a saját dolgaimat.

Órákig el tudok rágódni azon, hogy milyen hülyeséget mondtam kilenc éve egy házibuliban, ahogy azon is, vajon mi lesz az emberiséggel háromszáz év múlva. Viszont, amikor távoli tájakon járok, az valahogy belekényszerít a jelenbe; abba, hogy azzal foglalkozzak, ami az adott pillanatban van. Nem tudom szokásaimhoz híven kezelni a dolgokat, mert alkalmazkodni kell a környezethez, azt hiszem, ez az, ami ki tud engem zökkenteni a véget nem érő rágódásból és abból, hogy mindent túlgondolok.

Tehát, nemsokára Ferihegy, és irány a távolkelet. nyilván, Mirkófiam nem tud tervezni, mindig káoszos minden, de ez utazásnál talán nem akkora baj. Mindig úgy van a legjobban, ahogy éppen történik. Tudom, hogy találkozni akarok Maxime-mal; végtelenül hálás vagyok a Krasznodárban eltöltött fél évnek azért, hogy ilyen barátot hozott az életembe. Ő most Tajvanon tanít, meglátjuk, sikerül-e összehozni.

Az elmúlt hetekben nagyon sokszor ültem le írni, és minden alkalommal félbehagytam. Azt éreztem, nem tudom, van-e mondanivalóm, nem tudom, mit akarok mondani. Ott figyel a vázlat mappában öt félbehagyott írás, nem éreztem az erőt, hogy befejezzem őket. Nem kerekedett ki belőlük történet. Feleslegesnek éreztem őket.

Azt hiszem, van olyan, hogy valaki csavargónak születik, ezt nem lehet megváltoztatni. Most szép a világ, a helyükön vannak a dolgok. Nálam úgy kerülnek a dolgok a helyükre, hogyha én nem vagyok a helyemen.Meg aztán, úgy fest, más tényezők is hatnak rám. Mert van az úgy, hogy az ember menne is, meg maradna is.

Szóval, pumpál kicsit az adrenalin, és ennél jobb nincs...Rendezi enyhén kósza gondolataimat.

A bejegyzés trackback címe:

https://dosvidaniyaanna.blog.hu/api/trackback/id/tr4514561450

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.