Drága Pepcsike!

Amíg újra nem látjuk egymást. Így indítottam a blogomat és talán épp ezért, most át kéne neveznem, és Anna helyett Pepit írnom. Muszáj abban bíznom, hogy egyszer majd újra együtt leszünk, - pontosabban muszáj kizárnom az összes többi lehetőséget- és ezért leírni azt, ami történik velem  és fontosnak tartom. Remélem van wifi ott, ahol vagy, de ha nincs, szemernyit nem kételkedem abban, hogy pikkpakk megoldod. Nálad jobb elnevezéseket úgysem tudok kitalálni, de talán elnevezhetnéd a hálózatot Pap-lannak (semmiféleképpen sem kat-lannak!) de ha nem jut eszedbe jobb, a vízhat-lan is megteszi. Ha rejtett hálózatot állítasz be, az lehetne akár lakat-lan is.

Szóval megírom itt a dolgokat, hogy majd mindent megbeszélhessünk amikor legközelebb találkozunk, egyrészt, mert ha nem írom le, akkor elfelejtem, másrészt, ha kiépíted a wifi hálózatot, akkor nem lesz semmi de semmi akadálya, hogy olvasd amit írok és akkor, amikor majd ücsörgünk egymás mellett egy felhő szélén, (vagy valami hasonló helyen) amikor újra együtt leszünk, meg tudunk beszélni mindent és semmi nem fog kimaradni.

Nem türelmetlenkedem, gondolom idő azért összebütykölni az ilyesmit.

Szóval. Mit akarok mondani.

Nem létezel többé ebben a világban, én azt reméltem, soha nem jön el ez a nap. Az utolsó pillanatig teljesen kizártnak tartottam. Igazából még most is. És mégis: eljött, és el is múlt. És azóta elmúlt még tíz másik nap is.

Aznap már hajnalban tisztán látszott, hogy baj van, - bár a meteoromókusok egy mukkot nem mondtak felhős égről- a nap teljesen összezavarodott attól, hogy nem talált Téged, és nem tudott Rád sütni, meg az is lehet, nem tudta, mit kell csinálni. Szüksége volt egy kis időre, amíg kitalálja; bárhogy is volt, aznap délelőtt nem láttuk őt.

Teljesen megértem, összezavarodott szegény. Ha te nem tanítod meg, magyarázod el, én sem tudnám egy csomó dologról, hogyan kell csinálni; nem tudnám- nem tudom. Nem tudom például, hogy mit csináljak Nélküled. Egy valamit nem mutattál meg soha: mi van akkor, hogyha nem vagy ott mellettem.

Nagy a feladat. Nem mindenkinek van ám olyan nagyapja, mint nekem volt -egészen pontosan két ilyen ember létezik még a világon- úgyhogy ezt az információt meg kell őrizni, hírét kell vinni, és vigyázni mindarra, amit kaptam Tőled. Egyszer talán, ha kitartóan munkálkodom, lehetek olyan, mint Te.Igyekezni fogok.

Mindenhez olyan türelemmel fogok nyúlni, és mindent olyan aprólékosan és megfontolva fogok csinálni, mint Te tetted. Azt még nem tudom, hogy lehet ezt megtanulni -például beverni egy szöget a falba úgy, hogy az se a szögnek, se a falnak, se a kalapácsnak ne fájjon- de kis lépésekkel elkezdem; elkezdem azokkal a dolgokkal, amiket biztosan tudok. Talán jön a többi is magától. Biztos, hogy nem lépek ki többé a lakásból úgy, hogy nem tükörfényes a cipőm. Emlékszem, minden, minden reggel hallottam a lépcsőházból a hangját annak, ahogy ütemesen sikálod a cipődet, hogy kifogástalanul tiszta legyen.

Kötök én is zsebkendőt a fejemre, hogy szépen álljon a hajam mindig :) pont úgy, ahogy te csináltad. És majd néha úgy teszek, mintha elfelejtettem volna levenni, hogy mulattassak ezzel másokat. Megtanulom az orosz-magyar szótárat. Kívülről. Beleverem végre a fejembe a főnévragozást is, hogy ne hibázzak soha. Megtanulom elkészíteni a világ legfinomabb gyümölcslevesét. Darálós kekszet nem fogok sütni, mert az úgy sem lenne olyan, mint a tiéd...De megtanulom mozgatni a fülemet. Megtanulok hallgatni, és csak akkor megszólalni, amikor szükséges; és valahogy megtanulom azt is, hogy mit kell ilyenkor mondani. Úgy, hogy a lehető legkevesebb szó mögött a lehető legtöbb mondanivaló rejtőzzön. Megtanulom, hogy kellemes legyen hallgatni a társaságomban, hogy ne is legyen annál jobb érzés, mint csak ücsörögni velem és hallgatni.

Megtanulom ápolni a rózsáidat és ígérem, hogy végre vezetni is fogok; bár őszintén nem tudom, hogyan fogok beparkolni a Totyával egy zsebkendőnyi helyre úgy, ahogy te tudtál. Figyelni fogok arra, hogy ne felejtsem ki a vesszőket a mondatokból, és megtanítom végre a helyesírás-ellenőrzőt arra, hogyan találja meg az összes hibát, mert hozzád képest ez a rendszer smafu. Megtanulom a legjobb Jókai idézeteket és mindig lesz egy-két viccem, amit persze fapofával fogok elmondani, mintha semmi nem történt volna; és csak egy kis fül- vagy szemöldökrándítással veszem tudomásul az általános derültséget, amit mondókámmal okoztam.

Azt sajnos nem tudom megígérni, hogy mérnök-zseni leszek, de igyekezni fogok, hogy annyi mindent hozzak létre azon a területen, amihez értek, mint amennyit te is létrehoztál. Nehéz lesz, nagyon nehéz.

Meg majd szerzek valahonnan egy unokát, akivel hosszúkat fogok sétálni a Kék-tónál. És mindenről beszélgetek majd vele, ahogy Te is beszélgettél velem. Majd megtanítom neki, hogy mi az árnyalatnyi különbség aközött, hogy "add ide" és "add oda". Semmiképp nem veszítem el a türelmem, amikor sokezredszerre is "Lászlónak" sikerül a "zászló" és tényleg, ígérem, bármilyen hülyeséget is fog csinálni, mindig úgy fogok hozzáállni, hogy ebből akár kisülhet valami jó is; hogy nem baj, majd megpróbálod újra vagy úgy, hogy aki nem hibázik az csak azért lehet, mert nem is csinált semmit.

Talán megőrzöm a telefonomon a hangfelvételt is, amin ötéves korában valami ostoba mesét ad elő affektálva és nyivákolva, hogy büszkén mutogassam mindazoknak, akiket érdemesnek tartok arra, hogy megosszam velük ezt. De tényleg, hogy a manóba került arról régi, agyonhallgatott, laza szalagú hangkazettáról az a felvétel mp3 formátumban a telefonodra?

Mindegy, megbeszéljük majd, ne térjünk el a tárgytól.

Szóval a végén, amikor majd újra találkozunk mi ketten, azt szeretném, azt remélem, rám is úgy fog gondolni majd valaki, hogy a szíve megszakad, miközben végtelenül hálás azért, hogy ismerhette és szerethette ezt a felejthetetlen és jóságos embert. Mert ez azt jelentené, hogy sikerült a tervem.

Nagyon hiányzol Pepcsike.

Puszi

Dzs.