Hajsza Hongkong utcáin
2019. január 21. írta: mirkofiam

Hajsza Hongkong utcáin

Spoiler: túldramatizálom, nem én lennék, ha nem tenném.

Türelmesnek kell lennem önmagammal. Ezt igen ritkán tudom megtenni, amikor bénázom vagy húzom az időt, máris indul a "szedje össze magát Mirkófiam" monológ a fejemben. Mégis, van olyan szituáció, amikor kivételt teszek: utazás közben. Szombat este leszálltam Hongkongban, bár a repülőn tudtam aludni, mégis elég kótyagos volt a fejem és a hatalmas hongkongi reptér megijesztett. Még úgy is, hogy nem először láttam. Tébláboltam egy darabig, ücsörögtem, vizet vettem, elmentem mosdóba, és megint ücsörögtem. Fejben fel kellett készülnöm rá, hogy nekivágok a városnak, és valahogy meg kell találnom a szállásomat.

Nathan Road negyven: ennyit tudtam, és bár voltak screenshotok, merre is kell menni, mégis bolyongás lett a szálláskeresésből. Nagyon boldog voltam, mikor megtaláltam az épületet, pedig, ha tudtam volna, a  neheze még csak most jön...! Olvastam arról, mik is ezek a hongkongi mansionök, de erre nem voltam felkészülve. Beléptem az épületbe és egy komplett kisvárost találtam, méghozzá egy mini Indiát.

Leizzadtam. Megláttam egy kis beugrót, ahol hátizsákos emberek várták a liftet, oké, kapcsoltam, akkor most már csak annyi a feladat, hogy megtaláljam a saját liftemet. Aha. Szerencsére felrémlett egy írás, ahol egy ismerős hangsúlyozta, minden ilyen mansiönben vannak portások, akik mindent tudnak. Körbenéztem, rögtön ki is szúrtam az öltönyös bácsit a pult mögött. Megmutattam neki a telefonomon, melyik hostelt keresem. Bólogatott, valamit mutogatott, ott jobbra, ott balra, és már meg is érkeztem a Melbourne hostel liftjéhez. Elindultam, de pár méterrel odébb elbizonytalanodtam: itt három út is van jobbra, akkor most merre jobbra?

Találtam még egy portást. Megkérdeztem őt is. Mutat jobbra, az lesz az én liftem, túl a curry-s csirkén, a mobilbolt, az indiai édességek és a kis közért között. Odarobogtam a lifthez, néztem a táblán kiírt neveket: vagy negyven hostel ki volt írva: Sydney van, Melbourne nincs. Megzavarodtam: valamit félreérthettem. Újabb kört tettem, cikáztam az indiai étel-, mobiltelefon és kalapárusok között, minden liftnél megnéztem a hostelek neveit, találtam Tokiót, Kiotót, Russiát, mindent, de Melbourne sehol. Lesújtva botorkáltam tovább: soha nem fogom megtalálni a szállásomat. A fáradtság, a zajok, a színek, a szagok a mennyezetről lógó piros lampionok között bolyongva úgy éreztem: alszom, és véletlenül egy Bruce  Lee filmbe álmodtam magam.

És, honnan tudom, hogy kultúrafüggetlenül a riadt kiscsibe fejem mindig kiváltja az emberek együttérzését? Harmadszor mentem el a másodiként megkérdezett portás mellett, aki mordult egyet, majd elmosolyodott. Finoman odataszigált a lifthez, melyre előzőleg is mutatott, mutatta, szálljak be a liftbe, megnyomta a tizedik emelet gombját, az ajtó pedig bezárult. Szoronogva álltam a liftben, de úgy gondoltam, a portás a távol keleten is portás, ismeri az épületet, mint a tenyerét, ő a mindenható.

További pár perc kavargás után, a tizedik emeleten, csak megtaláltam a hostelt, ahol megkaptam a kulcsot és felkísértek a szobámba, a tizenhetedik emeletre. Az, hogy szoba, kicsit túlzás, úgy képzelem, egy 45-46-os méretű cipőnek nagyjából ekkora lehet a doboza, de végülis minden van, ami kell. 

Elégedetten dőltem el. Másnap reggel előkotortam a karácsonyra kapott, zománcozott bögrémet, és a melegvizes tartály felé vettem az irányt. Halkan fohászkodtam, legyen kávé a tartály mellett. Egy adagnyi kávé volt, a koffeinfüggők angyala itt is gondomat viseli. Egyértelmű volt, mi lesz a vasárnapi program: felfedezni a környéket, venni kávét meg körömlakklemosót, és kiheverni a jetlaget.

Tetszik ez a város, vibrál, hatalmas, neon, színek, szagok és újévi díszítés mindenhol. Séta közben beugrottam egy boltba, kávét keresve: nem találtam. Találtam viszont szárított szarvasgombát, fokhagymaolaj-kapszulát, meg egészen különös szárított húsokat, amiket amúgy előbb tudnék elképzelni bizarr dekorációnak, mint ételnek. Formájából, és a mellette lévő patákból és szarvból arra következtettem, ez unikornis lehet, de ez még az időeltolódás miatti zizzentség következménye. Nem találtam kávét, mentem hát tovább.

Lekanyarodtam a Nathan Roadról, ami a kerület forgalmas főútja, abszolút tájékozódási pont. Próbáltam megjegyezni, hol merre kanyarodtam, jobbra-balra-jobbra-jobbra...Általában úgy küszöbölöm ki a tájékozódási nehézségeimet, hogy nem arra figyelek, merre megyek, hanem arra, hogy mit láttam akkor, amikor elfordultam a micsodától, valahogy így: az újévi malacos standoknál elfordultam a rózsaszín neontábla felé. Nos, itt kicsit leleményesebbnek kell lennem, mert a visszaúton konstatáltam, hogy mindenhol rózsaszín neontáblák, és újévi malacos standok vannak. (disznó éve lesz)

Beugrottam néhány boltba, ép ésszel nehezen felfogható az az árubőség, ami itt van. Meg szoktam jegyezni az utcaképet, a boltok kirakatait, meg azt, nagyjából mit árulnak: ez itt teljes képtelenség. Nem lehet ennyi ingert befogadni, nincs ekkora kapaciása az agyamnak. Szerintem senkiének.

Az egyik boltban, ahol nem találtam kávét, találtam piros micisapkát: évek óta akarok ilyet, majdnem elgyengültem, de lebeszéltem magam róla. Mirkófiam, ne tévessze szemelől a célt, a kávéhiány okán morcos fej piros micisapkával is csak morcos fej. Tovább!

Újabb bolt: itt piros cipőket találtam, ilyet is régóta akarok, nézegettem, forgattam, a kávé ismét kiment a fejemből. Bambultam, megráztam a fejemet. Én most kávét keresek, semmire nem megyek micisapkával vagy piros cipővel; ez nem Óz birodalma, nem kapok kávét attól, hogy háromszor összeütöm a piros cipellők sarkait és azt ismételgetem: mindenütt jó, de legjobb kávézni.

Klasszikus értelemben vett szupermarketet nem találtam. Rengeteg boltba mentem be, találtam nagyon sok mindent, de kávét nem. Ilyen-olyan méregtelenítő tabletták, májtisztító, epetiszító tabletta, szépbőr tabletta, látásjavító, tüdőtisztító, agyműködés-serkentő tabletták; ezen kívül láttam mindenféle kozmetikumokat, bőrradírt, krémet, pakolást minden testrészre és tünetre: kávé sehol.

Csalódottan csattogtam vissza a mansiönbe, ezúttal már rutinosan vágva át a mini Indián. A lifttel szemben megláttam egy kis közértet, és, ki találja ki, mi mosolygott rám vígan a polcról? Bizony, egy csomag nescafé! Még kedvezményt is kaptam, az indiai srác meg is jegyezte, kevés, ennyire boldog vásárlója van. Jöjjek máskor is, mindenre ad speciális kedvezményt (special discount only for you Lady) A világ szép, boldog vagyok a kávémmal és a bögrémmel, már csak a kótyagosság múlna el, és azt mondanám, minden szuper.

Szeretek idegen helyeken lenni, még úgy is, hogy nekem ez nehezített pálya. Ezek az első benyomások,csak akartam, hogy tudjátok, van kávém, és minden rendben van. 

A bejegyzés trackback címe:

https://dosvidaniyaanna.blog.hu/api/trackback/id/tr5114579188

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.