Van egy kendőm. Ezt a kendőt Szentpéterváron vettem, arra is pontosan emlékszem, hol és mikor, arra is emlékszem, hogy le volt árazva, száz rubel volt, nevetséges összeg. Hatalmas, vékony pamut kendő, sötétkék alapon pici, fehér csillagokkal.

Ezt a kendőt tekertem magamra, amikor elmentem éjszakai hajózásra a Névára, és nagyon erős szél fújt a folyó felett, a hajó fedélzetén. Úgy éreztem, az egyik fülemen bemegy a szél, a másikon kijön. A sál pont illett a piros nyári kabátomhoz. Szentpéterváron vannak olyan viccek, hogy "megérkezett Szentpétervárra a nyár. Most már lehet hordani nyári csizmát, nyári sapkát, nyári kabátot és nyári sálat." Ez a kendő volt a nyári sálam.

Aztán Izraelben ez a kendő védett meg a melegtől. Majd hőgutát kaptam, meg sem mertem nézni, hány fok van, mert pusztán a tudattól elájultam volna; így beáztattam vízbe a csodasálamat, és turbánként a fejemre tekertem.

Teleken át hordtam, mert mindenhez passzolt. Ha csak egyszer hajtom össze, vékony kendő, ha hengert hajtok belőle, jó meleg sál.

Amikor temettük a nagyapámat, nem volt kendő nagymamámnál. Otthon felejtette. Odaadtam neki. Azt mondta, jó lesz, fejemre terítem a csillagos eget.

És megint Pétervárra jött velem a sál, földre terítettem és rajta ülve piknikeztem a kedvenc tavam partján. Nem is tó, csak egy régi, elhalt folyó egyik holtága, apámmal csak pocsolyának becézzük. Ez a tó hivatalos neve: Pocsolya. Mikor még csak ismerkedtem vele, (mármint nem a tóval, hanem apámmal) és nem is beszéltem még oroszul, többszázszor sétáltuk körbe ezt a tavat. Nem nagy, fél óra alatt meg lehet kerülni. Dédapám pedig, hetven éves kora fölött is ekörül a tó körül kocogott naponta. Összeérnek a szálak.

A buszokon, nem értem miért, de mindig 21-22 fokra állítják a légkondicionáló  hőmérsékletét. Az utcán harminc fölött, akár negyven fok környékén is lehet a hőmérséklet, a buszon akkor is csak 21-22 fok van. Sok órán át takaróztam buszokon a csillagos sálammal, az elmúlt hetekben. 

Nehezen bírom az alvásmegvonást. Ezelőtt az út előtt nem is tudtam ülve aludni. Sehogy nem tudtam aludni, csak fekve, sötétben, az oldalamra fordulva. Mostanra megtanultam elaludni bárhol, például egy pályaudvar mellett, a híd alatt egy hangyaboly közepén. A buszon, a sötétben. Buszon, világosban. Autók hátsóülésén. A fa tövében a folyóparton.  Csak takarjon az én csillagos égbolt kendőm.

Arcachon Aquitánia régióban van, és valószínűleg az egyik legszebb hely, ahol valaha jártam. Maxime barátom hónapokkal ezelőtt megkérdezte, mik azok a dolgok, amiket feltétlenül ki akarok próbálni, míg ott vagyok nála. Azt is írtam, hogy éjszaka úszni akarok az óceánban. Meg rozét akarok inni, a fehér homokon feküdve. Hülye pestilány, nem gondolta volna, hogy az óecán partján nincs igazán kánikula, főleg éjszaka nem. Tétovázva ácsorogtam a parton, bokáig mentem csak be a vízbe, tovább már nem mertem. Aznap éjjel volt telihold. Vacogtam, fürdőruhában az Atlanti óceán partján. Vettem egy nagy levegőt és bevágtáztam a vízbe, átmozgattam tagjaimat és mintha egy másik emberré váltam volna.A víz tetején lebegve néztem a teliholdat és arra gondoltam, mennyire megosztanám ezt a pillanatot Vele, Elszégyelltem magam. Kimentem a vízből. Maxime már várt, a csillagos kendőmmel.

Napokkal később elmentünk megint az óceánpartra, egy másik szakaszára. Franciaországnak vannak olyan szegletei,, amiket megtartanak maguknak a franciák. Nem is a franciák, egyszerűen a helyiek. A strand, ahol voltunk, nincs jelölve semmilyen térképen, nincs neve és nincsen címe.  Négy falu lakossága használja. Engem ne kérdezzetek, hol van, mert nem találnék vissza oda.

Négyen mentünk; meglepetésből. Nekem és Maudnak. Maud szintén velünk lakott a kollégiumban, Krasznodárban, évek óta nem láttuk egymást. Ketten jöttek, ő és idegenlégiós katona párja. Nem ilyennek képzeltem el az idegenlégiósokat. Túl sok Rejtőt olvashattam. Maud párja kedves-szemű udvarias srác, el nem tudnád képzelni róla, hogy bármivel IS meg tud téged  gyilkolni, vagy ha arról van szó, 40 kilométert baktat a sivatagban,20 kilós táskával. Rozét ittunk és sárgadinnyét ettünk. A csillagos kendőmön ültem, az óceánpart finom szemű homokja azóta is ott van szövetrostjai között.

És megyek tovább. Velem a sálam, a vitorlám, ne fogyjon ki belőle a szél.